A NAGY FRANCIA GÉNBANKBAN sehol nem láttam, még utalásokban sem, a mi közép-európai büszkeségeinket – oh Mon dieu, ó, nem; például a valamikori Magyarország vezető gyümölcseit. Például a Batul és Pónyik nevezetű almákat. Amelyek a bő csapadékú és gyorsfolyású Maros völgyéből terjedtek szét minden irányban, vagy kétszáz éve. Persze magam is jól tudom a nyomorúságos és nagyon is kézenfekvő választ.

Azért nincsenek ők itt, mondom a francia kertészeknek, első sorban Frédéric Abergelnek, a kert „kultúrattaséjának”, fölemlegetve e gyümölcsök különleges beltartalmait, mert már itthon sem tudunk róluk semmit. Odáig jutottunk a kolosszális és elvtelen búfelejtésben, tettem hozzá a napsütéses párizsi kertben, ha valaki szenvedelmes kertészként kívánna elmélyültebb érdeklődést mutatni mondjuk a Batul vagy a Pónyik iránt, sőt még ültetni is kívánná őket, annak körülményes nyomozásokat kéne folytatnia eldugott, pusztulásra ítélt „zsákfalvakban”. Nagymedeséren például. Vagy elhanyagolt és meg nem művelt domboldalakon vadászni, elvadult pusztákon, csádéban-gazban és erdőszéleken és maradványgyümölcsösökben. Esetleg lerobbant erdei tanyák környékén, hadakozva a csalántengerrel és színes régi pomológiai nyomatokat a kézben tartva kéne gazos árkokon átmásznia, hogy a fellelt gyümölcsöket azonosítani lehessen. A Batulokat és a Pónyikokat. Merthogy lehetetlen vásárolni őket – mi sem ismerjük az elfejtett, veszni hagyott és alig valamire taksált egykori kvalitásokat, az „ősök hagyatékát”, a „régvolt értékeket”, nemhogy az érdekeiket a legutolsó töltényig védő franciák. Mondom is a francúz főkertésznek: a pannon provinciákból nem egyébbel, mint velük együtt kéne „visszakéredzkedni”. Európába. Almával a zsebben. Batullal és Pónyikkal. Ezekkel az itt egzotikusnak számító gyümölcsökkel.

Noha, s ezt gyorsan ideírom, a nagy Batul, anno, főleg egyes belga és német tudósok nyomására be is került a jelentősebb európai pomológia-válogatottakba – így hamar felbukkan Leroy mester monumentális művében is, bár éppen itt nincs oly sok köszönet benne. Ez a meghatározó tudósember Pomme Batullen név alatt tárgyalja szótárának harmadik, l873-as kötetében, egyébként szinte egyetlen magyar eredetű gyümölcsként a leírt és kontúrrajzokon közölt 915 körte és 527 alma közül; szóval ebben a gyümölcsészek nemzetközi bibliájának tartott munkában legalább a Batul szinonimája tiszta. Egyetlen apró probléma Leroy eredetmítoszával akad – a gyümölcsöt még l868-ban, a helyes és pontos Pomme de Transsylvanie néven jegyzi, viszont az 1873-as hatkötetes munkába az eredetet a jobban csengő Autriche (Ausztria) név alá teszi, pedig már és még akkor is Osztrák-Magyar Monarchia voltunk. Magyarország neve semmilyen formában nincs feltüntetve – lábjegyzetben sem, utalásban sem, így hát a büszke Batul az európai nagypályán igen rövid idő alatt osztrákká trenírozta magát. Igaz, „MM von Nagy”-ot szinte mindenütt Transsylvanie-ból jegyzik, ezt legalább helyesen, merthogy első leírója Nagy Ferenc kolozsvári református teológia tanár, tordai gazda, valamint jeles pomológus és szőlész-borász volt, akit aztán tordai szőlőskertjébe is temettek el 1876-ban.

Szóval: hiába fényképezném, Versailles-ban se híre, se hamva a mi nagy Batuljainknak-Pónyikjainknak, s bizony nemcsak eredetük és nevük, hanem íz-világuk is csak számunkra, a kiválasztott bennszülöttek számára oly csábító, mint valami titokzatosan fénylő azúr-barlang a Capri tengerpart közelében. Legfeljebb, vonom meg a vállam a párizsi napsütésben, továbbra is oly titokzatos marad a kíváncsi szemek előtt, mint Dante Beatricéje. Viszont ha André Leroy mester, a lovag, az adminisztrátor, a tudós és az akadémikus nagyszerű művét lapozgatom, és felcsapom az inkriminált textusnál, a nagy Dante szövegét kell ráolvasnom a híres francia tudós glóriás fejére. O beáta hugaria, az Isteni Színjáték Paradicsomának tizenkilencedik énekében a 142. sor: Óh boldog Magyarország! Csak ne hagyja / magát félrevezetni már.”

Versailles-ban sétálgattam hát, ebben a különös szépségű, szigorral gondozott, télen is meleget sugárzó királyi gyümölcsöskertben. A napsütésben levettem a télikabátomat, és hallgattam a fal mögötti Rue du Maréchal Joffre zajos forgatagát, s úgy éreztem, napokig elüldögélhetnénk itt a napon, még ha decembert írunk is, és akár szóba is hozhatnám a helyi gazdáknak a mi gyümölcseink univerzális értékeit.

De lehetséges-e? Értelmes-e? Talán – ha mindent elölről, az ősködöknél kezdhetnénk; mint egy dunai limesek mellőli barbár és nehéz grammatikájú ének újratanulását. Fárasztó és reménytelen – az udvariasan felületes érdeklődést látva, fel is adtam. Talán, ha ízlelnék-kóstolhatnák – akkor. Akkor adódhatna némi remény. A beavatás esélye.

De komolyabb csapás, folytatom a Joffre marsallról elnevezett utca mellől, sajna, hogy nem csak e két almácska, de még egy hasonlóan nagyszerű dunai kertecske sem akadna odahaza!

Visegrád környékén mondjuk – megrakva mindenfelé csodásra nyírt alakfával. Pont úgy, mint ebben a versailles-i kertben. S ha nem is ennyire, de legalább olyan szép is volna, mint volt valaha, egykoron, például Hunyadi Mátyás visegrádi pomáriumának virágzásának idején – erről tudunk is valamicskét, ezt-azt, mert nemcsak hogy komoly kertrekonstrukciók készültek, de Oláh Miklós hajdani esztergomi érsek szépen le is írta nékünk egy traktátusában.

Ahol egy-két derék Batul-fa állhatna rögvest indításul a kapuzábé mellett, a másik oldalon meg egy-két Pónyik-fa – házvédő szentek és várvédők. Totemállatok. Álldogálnának délcegen, hetykén, oroszlánosan. Őriznék a mindenkori almaropogtatók reményteli álmait. Mert például a Pónyik almáról azt írja Nagy Ferenc, akit Lucas doktor nyomán ugye Leroy mester is megemleget, hogy bizony ez volna Erdély vezető gyümölcse. „Az erdélyi almák királya.” Neve, egész aurája, elképzelt és valóságos illatossága felséges. Valóban királyi gyümölcsök ezek – nem csupán tudta ezt egy dolmádi kertész, Gauss nagy barátja, a matematikus-zseni Bolyai Farkas, de értékelte is, és végrendeletében azt hagyta örökül, hogy sírja fölé Pónyik almafát ültessenek. (Folytatása következik.)

Ambrus Lajos író, a blog állandó vendégszerzője

• Az előző részekhez kattintson a címekre:
• Pomona Hungarica 2.
• Pomona Hungarica 1.