FONTOS EZ? Mert viskótól a palotáig, napos szobától a kávéházig alkothat az író. Éppen ott, ahol van és ahol dolgozni tud – rögtön az első európai poéta, Petrarca például egyszerre sehol és mindenütt, mert száműzött ember gyermekeként csecsemőként kapta az örök vándorlás kényszerét, hogy majd poétaként Odüsszeuszhoz hasonlítsa magát. Az ezerholdas Berzsenyi Dániel niklai „műhelyéről” azt írja a korabeli szemtanú, egy utazgató, vitriolos tollú bácsmegyei jegyző úgy 1810 körül, hogy meglátogatván a gazdát, Berzsenyi

„dohányzott, beszélt, sétált, a’ legyektől gondosan őrzött szobában, mellynek egész alkattyából, szalma lepte fedeléből, az Architecturának legkisebb szabásait sem esmérő állásából, a Padolatból, melly nem quadrillirozva, nem is egész szál Deszkából ki rakva, hanem csak agyag Péppel van ki simitva; az együgyü Házi Eszközökből egészen ki néz az arany középszer”.

Így él egy jómódúnak tartott magyar szellemi ember a napóleoni háborúk idején: szalmafödél, agyagpadló, légyinvázió, az építészet sarokszabályainak fittyet hányó épület, mindenfelé a környezet primitív kellékei. A fiatal Berzsenyi legelső lakásában járhatott az epés alföldi szemtanú – abban, amely még a török időkből származott, s egyébként szétdöntött egy nagyobb vihar; a teteje összeroskadt s csak egyetlen szobája maradt némileg lakható (amelyikben az utazgató táblabíró leírja kortársát), de ha esett az eső, abban is megállt a víz, amelyet edényekben fogtak fel. És itt, az egyetlen szobában zsúfolódott össze a Berzsenyi család, amíg az új házat meg nem építették.

Az már csak bónusz, hogy a derék bácsmegyei táblabíró azt is hozzáteszi, hogy a kor egyik vezérszelleménél

„a’ kertben állottak még sinor egyenességben néhány vén Jegenyék… és mindenik fára felmászva egy szőllő Tő magosra futott borágakkal, de meg tetszik, hogy mind a’ Kertész, mind a’ Vinczellér – Poeta”.

Poéta és az ő elborzasztó lakása – az ismeretlen bácsmegyei jegyző látható élvezettel festi a dunántúli literátort, amint primitív hajlékában sétál pipázgatva, s tán még maga elé is beszél; valami ódát vagy drámai beszélyt vagy saját pszicho-drámát intonál – Kölcseynek szóló feleletet. A bácsmegyei jegyző viszont nem ismeri épp saját alföldi megyéjének egyik ügyvéd-poétáját, másik kortársát – a híres Mátyási Józsefet, aki a régi magyar literatúrában tán a legalaposabban részletezi az obligát kérdést: hol is lakik a magyar író? A viskói uradalom, vagyis a házam Kecskeméten című 1830-ban kelt 546 soros verse ebből a szempontból perdöntő dokumentum.

Mátyási 1765 és 1849 között élt és mára már tökéletesen elfejtett magyar poéta. De nem úgy saját korában – a közönség nem ismeri Ányost, Orczyt, Virágot!, dohog erről panaszosan Kazinczy, mert ezeket nem tartja sem poétának, sem magyarnak, de Mátyásit: isteníti! „Üres tan- és alkalmi verseivel tűnik fel, de még Csokonainak is nagy embere volt!” – bélyegzi meg és kiált fel bosszúsan Toldy is az egyik előadásában. – Mátyási József Izsákon született, a debreceni kollégiumban tanult, pártfogoltja a rendkívül érdekes művészetpártoló gróf galántai Fekete Jánosnak, akihez többször is írt üdvözlő, alkalmi poémákat. Élete jó része Kecskeméthez köti, leszámítva ifjúkori utazásait Európában és pesti, majd izsáki éveit. Ügyvéd és poéta – mégis megérdemli, hogy leverjük róla itt-ott a port; miként teszi azt Weöres Sándor is, amikor azt mondja róla, hogy nem igazán nagy művész, inkább a nagy művészetnek mindenféle lim-lommal keveredett lehetősége. Versei többnyire több száz sorosak – terjengősek, el-elkalandoznak, de néha, egyes részleteiben átsüt rajtuk valami szuverén írói kedély és erő. Legmaradandóbb darabja tán a Pestre egy Jó Barátomhoz írogatott Levelem, a’ Bétsi és Erdély Országi Útazásaimról. Erdélyből 1791-ben című, több ezer soros, viszont annál érdekesebb részleteket is tartalmazó opusz, amelyet második verseskötetében, az 1798-ban kiadott Mátyási József Verseinek folytatásában adott közre. (A kötetet pár éve buzdító ajándékul kaptam egy jeles irodalomtörténész atyai barátomtól, de csak nemrégiben olvastam át tüzetesebben.) Itt egyébként mindenféle részletszépségek találhatók Bécs város mérges leírásától az oláh fáták szépségének magasztalásáig, a roppant vármegyei küzdésektől az erkölcsromlás különféle fokozataiig vagy az élénk városleírásoktól a magyar borok szépségéig.

• Nem tudtam, de végre tisztázhattam például az ismert rigmus szerzőségét is:

• „Bújjon el a’ Német Rénusi borával,
• Hallgasson az Olasz a’ Falernumával,
• Tsak igya meg a’ Frantz híres Sámpánerét,
• Egy hordónk feléri boraik’ tengerét.”

• – a mi Mátyási Józsefünk a tettes; a szöveg hosszabban e textusban, a „ZemplínVármegye” leírásánál található.

Mátyási 1828-ban vett magának házat Kecskeméten, a Temető utcában – a Viskói uradalomban leltárt is készít róla. Minuciózus pontossággal leírja és végigkalauzolja olvasóját az eredetileg korcsmából átépített hajlékon – hol is lakik az író? (Vagy mondjuk egy közönséges lateiner férfiú, Kecskeméten, 1830-ban.) Szobákon, pincén, padláson trappolunk végig, és mintha valami inventáriumot olvasnánk: miből mennyi található és esetleg az is, hogyan, miért került oda.  Tágas szoba: kályhával, banyakemencével – és padlóval! Büszkén írja a kor egyik fontos kellékéről, a köpőcsészéről:„Esztendőnként a padolat egyszer-egyszer mosatik / Azért itt köpőládákra költség nem fordíttatik. S mely édes szabadságul kell látogatónak esni, / Hogy nincs ok köp útját-módját tölt pofával keresni.” És jön a konyha részletezése is, némi kedélyes reformkori gasztronómiai étrenddel vegyítve:

• „Leves, utána marhahús, osztán töltött káposzta,
• Derelye, pecsenye, melyet metsző szépen feloszta,
• Példának okáért, egyszer minek több étek ennél?
• Béles, rétes, bábafoga, jobb süteményt mit ennél?
• Só, paprika; legfőbb fűszer; sajt és gyümölcs, csemege;
• No, de legyen a konyháról elég ekkora rege.”

Aztán a kamra, a pincéről most nem szólok. S az udvar, és rajta külön elokvenciával eldanolva az egész ház különös ékessége: a budi! „Itt hát házinak, vendégnek lehet kedve jóllakni”, vezeti fel a végső summázatot a szerző –

• „A gyomor és hólyag terhét lévén hol félrerakni.
• Pedig nem leguggolásért idestova bujkálva,
• Hanem reteszes ajtón ülőre bésétálva.
• (Akinek majmolni tetszik nagy és tudós világot,
• Vihet olvasni hashajtó románt, verset, újságot,
• Csakhogy Epiktétus szerént ostobaságnak jele,
• Tojásán elalvó tyúkként hosszasan bánni vele!)”.

S aztán fásszín, favágító tőke, kert jön, telepítendő oltványokkal, melyeket most nem részletezek. A poéma az egészet Viskói uradalomnak mondja: itt mindenfelé a szerénység dominál.

• „Én azonban ki sajáttal meg vagyok elégedve
• Jobban, mint görög fényesebb portánál zsellérkedve.”.

Persze a remekmű mit sem törődik az ilyesmivel – mindegy hol írják: oroszlánbarlangban-e, miként Madách nevezi írószobáját vagy elefántcsonttoronyban, panzióban, száműzetésben, menedékházban, alkotóházban, kávéházban, méhesházban vagy hadifogságban, kietlen napos szobában, aszketikus cellában, derűs „írói műhelyben” és így tovább. Mindegy, mert a viskóbeli döngölt padlón Berzsenyi sétál fel-alá és álombeszédet mond. Ég és föld közt ingázik és árnyakkal, saját démonaival, roppant grammatikákkal küzd. Ez a fontos – az csupán másodrendű, hogy menetközben felrúgja-e a köpőcsészét.

Ambrus Lajos író, a blog állandó vendégszerzője