SZERZŐI SZUVERENITÁSA, avagy balga magánügye, sőt természettől való „írói érzékenysége” a literátornak: mit, miért vesz fel kötetébe; esetleg olyan szövegeket, kakukktojás, melyek, s a mondandó így hangzik, a tradicionalista-hagyománytisztelő poétika számára idegenek. Amelyek „tematikájukban” lényegében nem simulnak szolgai odaadással a többihez – mert emezek mániákusan más kultúra, jelesül a világkultúra, a tömegkultúra vagy a populáris biznisz része volnának s nem valamiféle missziós-honi underground termékei.

Így esett, hogy tízegynehány éve egykori, sőt ifjúkori szerelmünket, Janis Joplint is „felvettük”, majd legutóbb is, minő pernehajder, a világsztár Rolling Stonesról írtam lágy esti dithirambokat (bár néhányan tán a legkevésbé sem várták tőlem). Viszont épp az utóbbi „baleset” után történt, hogy egy baráti, születésnapon, amúgy a nyugat-pannóniai S. városkában, hirtelen és reményteli ötletként támadt bennem, hogy a házigazdát, akivel olykor-olykor már nagy blues-éneklésekbe is átcsaptunk (ő pianinón és szájharmonikán kísérte a pók és a légy metaforikus csatáját, persze a Stones-feldolgozást, The spyder to fly, vagy éppen a Little red roostert), szóval a házgazdát és ünneplő közönségét egy felolvasással lepem meg. Méghozzá, gondoltam naivan, az aktuális és inkriminált Stones-szöveggel, amely eredetileg itt, a Lugasban látott napvilágot. Csordogált is a nehéz mondatsor a maga rendjén, az ünneplő közönség és a gyerekek illedelmesen hallgatták a fejükre olvasott textust a múlt század hatvanas éveinek felszabadító emlényeiről, s noha közben, ó ételek és ó italok, egyre oldódott az asztal körüli „környűlállás”. Aztán arra a kijelentésre, miszerint én magam lényegében az elsöprő tehetség és élettudás miatt „szőröstől-bőrőstől szeretem a Rolling Stonest” – a vendégkoszorú egyik jeles tagja, egy amúgy kiváló tiszteletnek örvendő festő és szobrászművész, az organikus totemszimbolika jeles bajnoka, a konfesszió után beállt csendben automatikusan és hangosan bekiabálta válaszát:  „Én meg nem!” A mondatra, bumm, mint Chaplin-burleszk a moziban, az ünnepi közönség óriási hahotába tört ki. S bár nem volnék a legkevésbé sem stradfordi Shakespeare-színész, mégis vettem az adást, vagyis a nézői közreműködést és nevetve kiszóltam saját szövegemből: ez ugyan lehetséges, de most én beszélek!

És itt most újra behajózik, legújabb „krémszínű” kakukktojás, a Cream.

Zenészek ők is a hatvanas évek mélyéről – olyanok, akik a mai zenei világkáoszban is képesek érvényesen megszólalni. A Cream: Eric Clapton, Jack Bruce és Ginger Baker. Az első ún. „szupergrup”, ők voltak a legelső valamirevaló trió – akik így, együtt csupán 1966 és 1969 nyara között működtek. Három fickó, három hangszer, sok varázslat – ahogy mondták róluk; összesen négy albumra futotta és már felbomlásuk utáni pár koncertlemezre. (Clapton és Baker ’69-ben megalapították a Blind Faith-t, egy másik szupercsapatot, de az minden nagyszerű mozdulat ellenére már nyomába se lépett a Cream-nak.)

Persze a róluk szóló Lugas-füstölgést sem terveztem, hisz írtak róluk eleget, mítoszuk világméretű, és egyáltalán nem akartam én gyarapítani semmiféle Cream-kultuszt. És hát sose láttam őket élőben – Magyarországra nem jöttek, Nyugatra mennünk „csak úgy” nem nagyon lehetett. Igaz, Jack Bruce valamikor a nyolcvanas évek közepén befutott Szombathelyre és láttam alkalmi társulatával. (Alig maradt százfőnyi közönsége, mert legalább másfél órát késtek – állt még a Vasfüggöny. De nagy keservesen idenavigáltak és csodák csodája, lepengették a koncertet.) Amire emlékszem: iszonyú várakozás – mert egy bűn-rossz magyar elő-zenekar játszott, pontosabban: kínlódott, de arra is, hogy Jack Bruce egészen őszinte és elementáris lendülettel bizonyította, hogy az általánosan használt basszusgitár-játék nyelve az ő fellépéséig szinte dajkamese volt. Bruce a basszust emancipálta – teljes értékű szólóhangszerként fogta fel, amelyet nemcsak így is lehet, de így is kell értelmezni és használni. Ez forradalmi újítás volt, persze nem a jazzban, hanem a populáris „beat”-ben. Noha minden világhírű banda használta a ’basszust’, de halvány harmóniákon-sémákon és egyebeken kívül alig másra. Jack Bruce Eric Claptonnal pedig mindig dallamszerű, olykor igen bonyolult és elmélyült ellenpontozásokat játszott (olyan gitárt is használt, amelynek nyakán nem voltak fogáskönnyítő bundok, mondhatnám úgy is, hogy bőgőnek nézte hangszerét) – nagy számaikban, a Sunshine of Your Love-ban például.

Ez volt az ő nagy titkuk – két virtuóz gitáros, ráadásul Bruce különleges, csúszkáló, érdes, karakteres szólóénekhangja; pillanatok alatt úgy csiszolódtak össze, mintha együtt szívták volna magukba saját zenei anyanyelvüket. Társult hozzájuk az a Ginger Baker, aki mindenféle komoly blues és jazz-csapatokban játszott és szinte autentikusan, feltűnés nélkül, fanyar eleganciával és briliáns technikával folyt bele a másik kettő harmóniájába – fergeteges, olykor jazz-fúziós és blues-riffes, olykor poétikus, olykor meg psychodelikus elemekkel átitatott zenéjük gátakat szakított át. Egyes darabjaik akkori mértékben iszonyú hosszúak voltak, a lemezeken is akár nyolc-kilenc, koncertjeiken meg tíz-tizenöt percig. A mindössze három zenész viszont oly elementáris erővel, tónussal és dinamikával szólalt meg, mintha legalábbis egy nagyzenekari hangzást kellett volna lepipálniuk.

Persze a véletlen hozta ide a Cream emlékét (egy darabig őriztem két bakelitalbumot és egy válogatásalbumot, még Szabadkáról hoztam a régi szegedi időkben, de ki tudja ma már hol vannak.) A véletlen: Bence barátom a hetyei tanyámra elhozott pár DVD-je. Egy Rolling Stones darab, Martin Scorsese filmje (Shine a Light, 2008) és persze a Cream 20 számot tartalmazó koncertfilmje, a 2005 májusában a londoni Royal Albert Hall-ban felvett anyagokból. Ez volt a „Reunion” – a Cream pár alkalomra szóló újraegyesülése (New Yorkban, a Madison Squere Gardenben még egyszer léptek fel).

Legvégül mit is lehetne mondani? A Stones-filmet hidegen és unottan ültem végig, mert nagyon zavart a társaságból kibukó manír, a csináltság üressége, az elvtelen és hideg kiszámítottság (hol volt ez akár a budapesti koncertjükhöz!) – de ahogyan a Cream megszólalt! I’m so Glad (Skip James száma), tátva maradt a szám; de nemcsak az enyém, Bence népes családjáé, Ábelé és Eszteré, sőt a kisebbeké is. És így tovább: Spoonful (ez meg a bőgős Willie Dixoné, aki azt mondta magáról, hogy a blues én vagyok), NSU (Jack Brue) és megint tovább.

A klasszikusok, a Politican, aztán a Sweet Wine (Baker darabja) feledhetetlen improvizációival, melyben Clapon és Bruce teljesen egyenrangúan hosszú percekig autentikusan nyomták. Aztán a Rollin’ and Tumblin, klasszikus blues-darab, McKinley Moeganfield száma, legalább húsz, igen jó változatát ismerem – itt Bruce énekel és szájharmonikázik, amúgy basszus nélkül megy, Clapton slide-gitárjátékával. A Crossroads, a boldogtalan életű Robert Johnson szintén klasszikus száma. A White Room, ez az összekeverhetetlen Cream-sound, Bruce dallama. És Bence kedvence, a Born Under a Bad Sign, Bruce énekével és Clapton zseniális zenei értelmezésével; finom, elegáns és nem sematikus, mert nem telepszik rá a mű-egészre. Majd az említett Sunshine of Your Love. Egyszerűen játszottak, koncentrálva, egymásra figyelve, komolyan és manírok nélkül. Én meg egyre inkább úgy látom, hogy ennyi: a tehetség mellett ezek volnának az élet és művészi teljesítmény legfőbb attribútumai.

Ambrus Lajos író, a blog állandó vendégszerzője