„MIKOR AZ 1741-ben megindult háború véget ért, s Baranyay, a franciák földjén maradt hadvezér, seregével együtt haza készülődött, azt jelentették neki, hogy az udvaron egy ember szittya farkasokat mutogat; megengedi-e, hogy elővezesse őket? Baranyay beleegyezett, s kinézett a vendéglő elé. A komédiás megjelent szittya farkasaival, s kóklerek módjára mutatványokat csináltatott velük: ad ugrandum! a farkasok táncoltak, ugatandum: a farkasok üvöltöttek. Így hitette el a néppel, hogy szittya nyelven beszél. Mikor a komédia végén a szokás szerint kéregetni járt körül a kalapjával, a magyarok vezéréhez is odament. Az kézen fogta őt, és félrevonta oda, ahol senki nem

hallhatja, titkon ezt kérdezte: Te magyar vagy? – A’ vagyok, kegyelmes uram! – És ezek a farkasok hová valók? – Kecskeméti juhász komondorok, kegyelmes uram! – Hát a nyelved scythai vagy magyar: ad ugrandum, ugatandum? – Scythhai nyelvnek tettem! Majd azzal faggatta az embert Baranyay: mi vitte őt erre a keresetre? – A szegénység meg a külföldiek példája – felelte amaz. – Mikor eladósodtam, s láttam, hogy az idegenek mi módon szereznek pénzt: magam is erre a komédiára adtam a fejemet. – S hoz-e valami hasznot? – Igenis, hoz; mert nemcsak hogy kifizettem az adósságaimat, hanem számba vehető pénzecském is van. – No! te vagy az első magyar ember – fejezte be a szigorú természetű Baranyay -, aki efféle csalásra vetemedtél; ha már segítettél magadon, hagyd abba, s ne légy nemzeted szégyene! Nem magyarokhoz való az ilyen alakoskodás és szemfényvesztés; különben katonáim is elárulnak, mert jól ismerik ezt a te mondvacsinált beszédedet és komondoraidat.”

Így hangzik az a szórakoztató és erkölcsnemesítő anekdotarészlet, amely az oly tanulékony magyar juhászkutyákról, egy leleményes nyelvtódítóról, vagyis a „szittyát” imitáló hazánkfiáról, egyben szélhámosról, valamint egy erkölcsbajnok veterán főtisztről szól. Ősforrás szövegecske ez – melyet Jókai Mór is átemel a Rákóczy fia című regényébe;  ahogy a kutyatáncoltató ember latin parancsszavai átkerülnek más szövegekbe is – az 1826-os győri kalendáriumban például hasonló vezényszavakkal,  igaz ugyan, hogy ott kutyák helyett értelmes magyar kecskéket ugráltatnak ezen az univerzális halandzsanyelven.

Mindezt egy nemrégiben (2008-ban) megjelent kötetből idézem, amelyet sajtó alá rendezője „a magyar művelődéstörténet első, félig tudományos összefoglalásának” tart.

Magyarország szóképekben (Hungaria in parabolis) – avagy a magyarok példázatainak és közmondásainak magyarázata a címe annak a karcsú, ámde kétszáz évnél is régebben megjelent munkának, amelyet 1804-ben, majd 1807-ben adtak ki latin nyelvű magyar sikerkönyvként. Magyar nyelvű kiadása ezidáig nem létezett – a mostani, vagyis az első magyar nyelvű kiadás gondozója Csörsz Rumen István felhasználta azt a két fordítást, amelyek még a huszadik században készültek, ám kiadatlanul lappangtak; végül a friss kötet kiadója a klasszikafilológus Vietórisz József nevét írta ki fordítóként. A munkát, egyáltalán nem véletlenül, még a huszadik század elején-közepén is lefordíthatatlannak tartották – ízes, szatirikus latin nyelven írt szójátékai, nyelvi-históriai allúziói és sok más stílbravúrjai még a magyar változat ismeretében is legalábbis poliglott felkészültségű és invenciózus fordítót (és olvasót) feltételeznek.

A kötet szerzője Szirmay Antal ( 1747-1812) jezsuita neveltetésű  Zemplén megyei főúr és helytörténész , egyben „karrierista” vármegyei hivatalnok (aljegyző, főjegyző , zempléni táblabíró, királyi táblai ülnök, udvari tanácsos),  akinek ez a munka a legismertebb alkotása. (Írt egy nem kevésbé híres, de apróbb és ismert munkát Tokjaj, szóképeiben: Hímesudvar borászatáról is.) Ahogy ellentmondásos személyiség, úgy ellentmondásos „szakmai” fogadtatású az első két kiadás is: könyvsiker ugyan, ám Kazinczy, a barát és vitapartner  úgy jellemzi: „én Szirmaynak személyét igazán szerettem, colosszáli nagyságát, kivált az Archívum körül tett szolgálatjában, csudálni eléggé nem tudom, s örökkön fogom hirdetni;  venális lelkét, gyávaságát, rettegését s hiúságát (Cicero hozzá képest gigászi erővel bírt) szánom, de nem dicsérhetem”.  Kölcsey egy levelében viszont azt írja a munkáról, hogy a Hungaria

„oly nyomorult írás, melyben a felhozott címen kívül semmi figyelemre méltó nincs”.

Én, ó Kölcsey, ma már kifogyhatatlan breviárumként, „archivumokból” előbányászott szórakoztató nyelvjátéknak, anekdotakincsnek, históriai, néprajzi és földrajzi és gasztronómiai olvasókönyvnek, karakterrajzok egész sokadalmának, nyelvi csúfolódások, szabadszájúságok, olykor trágárságok és más szelíd grammatikai óságok példatárának, önreflektáló szövegnek és ezer más dolognak olvasom a Hungariát. Igenis figyelemre méltó, mert egymagában is „zsúfolt szekrényre emlékeztető könyvecske” – miként azt Csörsz Rumen István, a tudós közreadó oly szerencsésen megjegyzé. És ismerős is, miként a komondor-epizód vagy ezer más szövegrészlete; rögtön a legelső rész legelső pontjában (Magyarország földjéről és népeiről, amennyiben kapcsolódnak a közmondásokhoz) szerepel  a  ’Magyarország= európai Kánaán’ reformkor előtti toposza és az Extra Hungariam non est vita kezdetű régi muzsikája.

• (Én ugyan nem tudom, mennyire „kapcsolódnak” a közmondásossághoz például Liptó helyneveinek gazdaságföldrajzi összefüggései, viszont elképesztően színes és érthetetlenségében is értelmes és lenyűgöző, szinte posztmodern textust áll itt össze  – különösen találóak a ’hradkai burenda’ és a ’behárfalvi hűség’ szintagmái:  „…nem mindenütt található érték van Liptóviában: a bóci arany, a dubravai antimon, a szelineci sziksó, a gombási üveg, a lucskai meleg fürdő, lipcsei bőr, a hradkai burenda, a vihodnai sajt, a rózsahegyi cserép, a tarnóci borsó, a vázseci zsendely, a sokáci tutaj, a nagypalugyai fazék, a deményfalvi léc, a lehotai gerenda, a gontfalvi kosár, a lipcsei ser, az alsórasztóki vas, a rózsahegyi hentesáru, a nicopolisi (szentmiklósi) kenyér, a pribili bércek, a behárfalvi hűség, a vrbicei mező, az olaszi búza, a rózsahegyi parókia, az okolicsnói eklézsia, a pribili prém, a bodófalvi deszka, a felsőrasztóki füzes, a deményfalvi barlang, a szentmihályi papiros, a szentiváni forrás”.)

Ismerősek a szöveg történeti kontextusai is, annál inkább, mivel az egész kötet anekdotakincsét nem kisebb szerző, mint maga Tóth Béla emelte át és dolgozta fel saját gyűjteményében.

A Szirmay-féle Hungaria, vagy jegyezzük meg, „a legmagyarabb munka, amit deákul írtak”, lényegében Quodlibet (mindenféle) – Magyarország és nemzetiségeiről való tudások összefoglalása közmondások és egyéb szólások alapján, aztán a sajátos fogalmak és szállóigék magyarázatából, harmadiknak pedig latin szólások, közmondások jelentéseiből, a magyar megfelelők visszakeresésével. Szaktudomány és amatőr tudóskodás a szóképek racionális és historikus és szivárványos és parodisztikus megfejtésében; lényegében lenyűgöző adattár abból az időből, amikor a tudományok még egyáltalán nem specializálódtak. S noha a Szirmay-féle szöveg-korpusz és vendégszövegek eredetéről, a korabeli tudományosság, a forráshasználat, akár a megfejthetőség problémáiról mit sem jelezhettem (Csörsz Rumen István kiváló apparátussal megteszi), én a saját példányom majd’ minden lapját ceruzajegyzetekkel láttam el. Vagyis a „Szirmay” kétszáz év késéssel ugyan, de szerencsésen megérkezett (a kolozsvári Kriterion adta ki, Téka-sorozatában) – most már leginkább az volna a dolga, hogy textusa belétaláljon az olvasói szívbe is.

Ambrus Lajos író, a blog állandó vendégszerzője