BERECZ EDGÁR írt egy könyvecskét „Zsidó hatások az erdélyi magyar konyhaművészetben” címmel, amit 2006-ban jelentetett meg Székelyudvarhelyen. A bevezetőben így ír: „Mostanában egyre többen írnak az erdélyi konyháról, mondhatni divat lett hasonló témájú könyveket kiadni és vásárolni. Sajnos olyan kiadványok is napvilágot láttak, amelyek erdélyi konyhaművészettel foglalkoznak ugyan, de elmulasztottak figyelmet szentelni a német, a sváb, a szász, az örmény, az erdélyi román és végezetül a zsidó konyhának. Sokan csak a székely konyhát taglalják, és megfeledkeznek arról, hogy a Székelyföld csupán egy tartománya Erdélynek.

Ezen kívül még vannak más tartományok és más népek is, akiknek konyhaművészete figyelemre méltó és megismerésre, tanulmányozásra érdemes. S mivel nálunk az összehasonlító gasztronómiai szakirodalom meg nem született még, szeretném, ha ezzel a könyvecskével világosabb képet kaphatnánk szeretett hazánk Erdély konyhaművészetéről. De csak úgy érhetjük el célunkat, ha tanulmányozzuk és megismerjük a velünk együtt élő népek gasztronómiai kultúráját, és megbecsüljük azt, amit évszázadokon át az egymás tisztelete, barátsága, szeretete őseinken keresztül ránk hagyományozott. A továbbiakban pedig olyan ételekről, specialitásokról lesz szó, amelyek zsidó hatásra honosodtak meg az erdélyi magyar konyhaművészetben.

A zsidó eredetű ételeket pedig fogyasszuk jó étvággyal, és úgy tekintsünk rájuk, mint a régi boldog idők hírmondójára, amikor összekötő hídként szolgáltak két nép között az egymástmegértés korában.

Az első kapcsolat

A zsidó vallással, életformával, szokásokkal és konyhakultúrával az erdélyi magyarok először 1630 körül kerültek kapcsolatba.

Mint ismeretes, az erdélyi „zsidózók” szektája Dávid Ferenc antitrinitiárius irányzatából fejlődött ki. A szombatosság alapjait Eőssi András (1558 – 1602) szenterzsébeti nemesember fektette le, a vallás szertartásait ő határozta meg, és kezdte kiépíteni a szervezetet. Így az ő személye tekinthető a szombatosság megalapítójának. Később, Eőssi fogadott fia, Péchi Simon, egyik ősöm irányítása és védelme alatt élénk propagandát űző szektává fejlődik ki, és Erdély szerte elterjed.

Péchi Simon (1565 – 1643) Eőssi tanítványként, majd fogadott fiaként előbb Bukarestben a vajda mellett teljesített szolgálatot, majd Konstantinápolyban a nagyvezír mellett volt íródeák, aztán beutazta Tuniszt, Egyiptomot, Nápolyt és Rómát. Utazásai alatt megtanult 17 nyelvet, és sok időt töltött a szefárd zsidók között. Tőlük tanulta a héber nyelvet, megismerte a szertartásaikat és magával hozta szent szövegeiket. Majdnem 20 év kalandos utazás után hazatért Erdélybe, és nagy műveltségével, kalandos múltjával, nyelvtudásával és irodalmi tudásával kiérdemelte Bethlen Gábor fejedelem kegyeit és kancellár lett. Időközben Péchi zsidó könyveket hozatott, és 1624 – 1638 között bibliafordításával, zsoltárfordításával, azok magyarázatával és a szombatosok imakönyvével lerakta a szombatosság liturgiájának alapjait.

A szombatosok ótestamentumi vallásosságának ő adott kifejezetten zsidó színezetet, s vallásos vesei, héberből fordított ima- és szertartáskönyve mindvégig a héber szöveghez igazodott, gondosan ügyelve a költői részek árnyalt tolmácsolására.

Az ima- és szertartásszövegeket a szombatos gyülekezet ízlése és szükségletei szerint szerkesztette, és az eredeti szellemhez igazodó alkalmi könyörgésekkel ki is egészítette. Péchi Simon kancellár azon kívül, hogy igyekszik az eredeti iratok értelmét minél hűségesebben tolmácsolni, tekintélyével és tudásával több, mint 20-30.000 székelyt nyert meg a szombatos hitnek. A székely zsidózók hite néhány év alatt meghódította Erdélyt, és a szabad székelyek között 32 faluban vezették be a szombatos vallást.

Ezzel kezdődött hát a székelyföldi emberek hihetetlen története, akik átvették a zsidók szertartásait és lelkiekben zsidók lettek. A székely zsidózók természetesen az étkezési szokásokat is átvették, és általuk környezetük is megismerkedett egy érdekes és minden bizonnyal furcsa, ám hasznos konyhakultúrával. Azonban 1638-tól egymást érték az üldöztetések, a vagyon- és fejvesztés, a szombatosok menekülni kényszerültek. Voltak, akik a Szentföld felé vették útjukat, mások a „bevett” vallások valamelyikére tértek át. Mire az 1800-as évek végére életbe lépett a szabad vallásgyakorlás törvénye, csupán két faluban őrizték meg az ősi hitet és a szertartásokat. Aztán jött a XX. század és a zsidótörvények. A többit már tudjuk. Ma Bözödújfalu, a „Székely Jeruzsálem” vízzel elárasztott, elhagyott település, ahol egy dombon fehérre meszelt házfal áll, három zsalugáteres ablakkal és a négy vallás jelképével, hirdetve, hogy itt békességben élt a falu népe, függetlenül attól, hogy ki hogyan imádta istenét.

A második kapcsolat

A Péchi Simon féle szombatosok erősen zsidózó étkezési szokásai és kóser konyhakultúrájuk után tartósabb és úgymond máig tartó zsidó hatás igazából az Osztrák-Magyar Monarchia idején érte az erdélyi magyar konyhaművészetet. Noha már azelőtt a zsidósággal létesített kereskedelmi kapcsolatok, és az egymásmellett élés révén az erdélyi magyarok betekintést nyerhettek a zsidó konyhakultúrába, a ma is nagy népszerűségnek örvendő zsidó ételek a két világháború között terjedtek el. Ez pedig a zsidó kereskedőknél és értelmiségi családoknál dolgozó magyar szolgálók, szolgalegények, inasok és egyéb belső szolgálatra felfogadott keresztényeknek köszönhető, akik megismerték és elterjesztették otthon is a zsidó specialitásokat.

A cselédbeszámolók szerint a zsidó gazdák és kereskedők – eltekintve, egy pár embernyúzó, munkáskihasználó vadkapitalistától – becsületesen megadták a kialkudott bért, nem fukarkodtak az étellel, és sok esetben tanították a náluk szolgáló személyzetet. S ha pedig valamilyen probléma volt a szolga vagy a szolgáló háza táján, önzetlenül segítettek akár gyógyszerrel vagy pénzzel is. Tehát sok keresztény jó véleménnyel volt munkaadóiról, ámbár voltak olyanok is, akik alaptalanul sok rosszat rámondtak a zsidókra.

A zsidó házaknál tanult ételféleségeket és ezek elkészítéséhez kapcsolódó szokásokat sok keresztény megtanulta és elterjesztette, mivel rájöttek, hogy ezek jó és hasznos dolgok, amelyeket érdemes megismerni. Valóban a libazsír, a libatöpörtyű, a különféle libás ételek, a zsidótojás vagy a sólet zseniális találmányok, és el kell ismerni, hogy ezek könnyen elkészíthető és finom ételek. Mára az erdélyi magyar konyhaművészetbe ezek az ételek teljesen beolvadtak, zsidó eredetüket csak a nevük árulja el. Azok, akik a zsidó házaknál dolgoztak vagy összeköttetésben voltak a szombatosokkal, rájöttek, hogy a kóserítésben is van valami, hiszen nem mindegy, hogy egy tisztán előkészített és gondosan megvizsgált alapanyagból készítik ételeiket, vagy tréflinek számító, lábatörött, szárnyatörött, beteg, megfeketedett csontú, agyonfagyasztott baromfival kell dolgozniuk, amit meglehet, hogy már döglötten vágtak le, és csomagoltak a minden szemetet készséggel megvásárló fogyasztói társadalomnak. (Folytatása következik)

Berecz Edgár (Székelyudvarhely), a blog vendégszerzője