NEM TERVEZTEM ÉN, hogy írok egy nyári petőmihályfai kirándulásról. Van ez így – jövünk-megyünk, látunk, olvasunk vagy csak „úgy”, vagyunk, élvezzük a világ gazdagságát és sokszínűségét; minden különösebb előre tervezett szándék nélkül. Tulajdonképp „mintákat” gyűjtünk, „anyagot” – életmintákat, sorsmintákat, „jövőmintákat” például arról, milyen volt régen az élet és hogyan lehetséges vagy érdemes ma élni. De hogy az emberiség „mentőcsónakjáról” írni?
Nem vettem fontolóra hát a napsütéses nap emlékét sem, pedig ma is él derűjével, erős életszíneivel. Ám akkori útitársaim egyike, a tudós Tóth Ferenc tanár úr a gödöllői egyetemről azzal lepte meg híveit és olvasóit, hogy megírta ő maga, mégpedig rövid, ám annál pontosabb dolgozat formájában, sőt, egy beszélő kérdésfelvetéssel: Merre van előre a gyümölcsészetben? címmel. Azt tette, amit kell: nagyobb összefüggésbe, egy lehetséges mai gazdálkodás egész elméletét érintő összefüggésbe helyezve rövid kirándulásunk emlékeit.
Maga az „expedíció” úgy esett, hogy kedves és ragyogóan szervező agrármérnök barátunk, Dr. Inczédy Péter váci lakos és nógrádi birtokos kirándulásra invitált egy Zalaegerszeg-Körmend-Vasvár háromszögében fekvő kistájra, a Kemenesaljával szomszédos vasi Hegyhátra, annak is egyik régi szőlőhegyére; s Péter barátom hozta Tóth tanár urat is. (Tán a véletlenek összjátéka volt, bár soha semmi nem „véletlen”, hogy aznap épp az őrségi Viszákon Kovács Gyula pomológus barátom saját telepítésű gyümölcsöst, a viszáki Tündérkertet adta át a falu lakóinak. Régi magyar gyümölcsfajtákat persze, és én így csak később csatlakozhattam a petőmihályfai társulathoz. Mert a hegyháti Petőmihályfáról és annak is a szőlőhegyéről van szó, s Márton László polgármester úrról, aki amúgy növényvédő mérnök, s aki szeretettel irányított bennünket.
Petőmihályfa, ha szerényen is, de szerepel a Vályi-féle 1799-es országleírásban a nem túl jelentékeny települések között.
„Petőmihályfa elegyes falu Vas Vármegyében, földes Ura Gróf Festetits Uraság, lakosai katolikusok, határja meglehetős termésű”. Fényes Eleknél 1851-ben már valamivel pontosabb két sort kapunk: „Pető-Mihályfa, magyar falu, Vas vármegyében, Egervárhoz 2 óra: 338 kath. lak. Van szép szőlője, erdeje, legelője. F. u. gr. Festetics László. Ut. p. Vasvár.”.
Nos én ugyan többször is jártam ezen a vasi Hegyháton, az oszkói szőlőhegyről, a Hegypásztor Körről írtam is, de a szomszédos petőmihályfai szőlőhegy, a véletlenek különös összjátékaként valahogy mindig kiesett. Röstelltem is eleget, mert sokat hallottam a szőlőhegyről huszonöt éve meghalt, nagyszerű emlékű kollégámtól, Rózsa Béla könyvtárostól és irodalmi lapszerkesztőtől, aki az itteni tanító fiaként szombathelyi találkozásaink során ezer anekdotát regélt a szőlőhegyi pincékről. Még a nevét, a szülőfaluját is úgy emlegette, mint valami világ-origót, magát a világ köldökét, ahonnét minden jótétemény, vagyis csupa jó dolgok származnak – körülötte meg az egész földgolyó csak unottan kering. Joviális lényét áthatotta valami onnét hozott patriarchális, dunántúli nyájasság, az időtlenség derűje, amely mindig e hely nagyszerűségére emlékeztetett, noha az efféle gesztusokat, hogy régiesen mondjam, a személyes elfogultságok kalodájába szeretjük a legszívesebben bérekeszteni.
A petőmihályfai szőlőhegy százötven-kétszáz hektáros, akár az én hegyem, a kemenesaljai Kis-Somló, csakhogy a Hegyháton igen kevés a szőlő (szinte alig akad), viszont sokkal több a régi, hagyományos gyümölcs. (Más struktúrájú hegy ez – a miénk klasszikus szőlőhegy és persze a somlói borvidékről van szó, döntően szőlőtőkékkel és csak a pincék köré rekesztettek néhány gyümölcsfát, itt olykor egész önálló gyümölcsösök akadnak.) Mint valami rezervátumban, rengeteg nemzetközi és tájfajta, alma, s főleg körte, de még gesztenye is – Márton Laci rögtön azzal kezdte, hogy nem tudok olyan Kárpát-medencei fajtát megnevezni, amelyik itt elő nem fordulna. Azért nem egészen, de valóban szédületes génbankba, egyenest az ősök szent csarnokának hagyatékába sétáltunk bele – egészen változatos tájnevű gyümölcsök közé. S miként öreg kalauzunktól, a polgármester nagybátyjától megtudtuk – én például sose hallottam vagy olvastam a szarvas körtéről; meg is kóstoltuk, mint jeles nyári körtét, ekkor már lehullva (július végén), ahogy a méhek-darazsak döngték a magas fűben. Meg is egyeztünk a polgármester úrral, hogy összeírják az egész szőlőhegy gyümölcs-kataszterét, feltérképezik hatalmas, nagyra nőtt fáit, amelyek a jelenlévő növényvédő mérnök urak szerint is meglepően egészségesek voltak. Számomra, de az alaposabb szemlélő számára is világos, hogy az egész szőlőhegy, ha pusztulásában, romjaiban is, de most is a hagyományos, vagyis a helyi önellátó gazdálkodás időtlen dicséretét zengi – hajdan a termést lovas kocsikkal fuvarozták a faluba, a fölösleget a vasvári piacra hordták, olykor meg a távolabbi Szombathelyre, mert a szőlőhegy mindent megadott, ami kellett. Húst adott, tojást, zöldséget, krumplit, tüzelőt, bort, és ahogy Tóth Feri barátunk is jelzi, olyan emberi közösséget, amely kedvet, reményt és lehetőséget nyújtott egy egészebb, ön-azonos életre. Tudós barátunk dolgozatában, a genetikai változatosság kapcsán éppen azt emeli ki, hogy a törésvonal nem az ökológiai gazdálkodás és a „vegyszeres” gazdálkodás között húzódik, mint gondolnánk, hanem az árutermelő gazdálkodás és az önellátó gazdálkodás közt, amelyek közül az utóbbi ma nincs is. (A helyi önellátó gazdálkodást persze nem azt jelentené, hogy nem képződne áru – csupán azt, hogy az alapvető élelmezéshez szükséges javakat mindenütt helyben állítanánk elő és kereskedelmi forgalomba csak a saját szükségleten felüli rész kerülne.)
Vagyis, átugorva néhány levezetést, itt a nagy kérdés: merre volna az előre a gyümölcsészetben? Tóth tanár úr rövid szőlőhegyi, régi gyümölcsösben tett kirándulás apropóján arról beszél, amit ma már egyre többen gondolnak. Akár én is írhattam volna, mint egy mai mentőcsónak szakszerű leírását vagy meghatározását, de mint az egyedül korszerű gazdálkodás lehetőségét – amelyet ő tudományosabban, tán szárazabban, de pontosabban meg is tett:
„Véleményem szerint a jelenlegi iparszerű termesztésből csak a csúcstechnológiára alapozott, agyonszabályzott változatok (pl. műszeres károsító-előrejelzés, célzott, szuperszelektív védekezés) lesznek életképesek a közeljövőben, de ezek is csak a nagyvárosok közelében és a fő szállítási útvonalak mentén, és csak addig, ameddig a kőolaj-alapú világgazdaság erőforráshiány miatt vagy egyéb okból össze nem omlik. A többi területen viszont hosszú távon csak az önellátó gazdálkodás szélsőséges „no input” változatait látom fenntarthatónak. Ez utóbbinak megvan az a nem lebecsülendő előnye, hogy megszüntethető a világgazdaságtól való kiszolgáltatottsága, függése, mert évezredes tapasztalatokon alapuló mintákkal szolgál. A legelőgyümölcsösre, gyümölcserdőre, erdőkertre és a régi „szőlőre” alapozott, az állattartást, a kertészetet és a tűzifa-ellátást térben is egyesítő, ártéren és dombvidéken egyaránt megvalósítható helyi önellátó gazdaságot tehát egyaránt tekinthetjük az emberiség hajdani bölcsőjének és jövőbeli mentőcsónakjának, bárkájának!”
Ambrus Lajos író, a blog állandó vendégszerzője
VÉLEMÉNYED VAN? ÍRD MEG!