RÉG KERÜLGET EGY mondat, melyről tudom, hogy képes elröpíteni egy ma már nehezen képzelhető archaikus miliőbe. Így hangzik: semmivel nem rokonítható érzés Kovács Gyuszi barátom medesi körtepálinkáját inni. De hát miféle „archaikus miliőt” idézgetek itten? Először is Medes „milliőjét”. Ahonnét az említett nagyszerű nedű származik, és ez is olyan, mintha nem is volna.
Mert lényegében nincs is. Nincs Medes, nincs ilyen földrajzi név, nincs ilyen település, nem szerepel a térképen; rég megszűnt, elpusztult a török időkben. Csupán árva szőlőhegye maradt s rajta Kovács Gyuszi gyönyörű, kétszáz éves boronapincéje és nem kevésbé fontos fajtagyűjteménye. (A régi gyümölcsök fajtagyűjteményről talán máskor, mert fontos „események” zajlanak ott.) Medes Pórszombat szomszédságában fekszik, Göcsejben, pontosan Göcsej, Hetés és az Őrség határvidékén.
Másodszor épp ezért archaikus, mert erről a klasszikus göcseji tájról származik, amelyről tudjuk, hogy „régi”, elhagyatott (volt) és originálisan archaikus – s valami időtlen messzeség kategóriáját idézi. És valami ősi titokzatosságot. Harmadszor: mert a két jelölő, Medes és a körtepálinka lényegében szerény adat, kóstolási hír vagy minta, mert nincs kvantuma. Gyuszi 17 önálló, külön fajtából főzetette, s épp a fajták sokfélesége miatt nagyon is keveset. Ám információnak ahhoz épp eleget, hogy a valódi, autentikus ’göcseji körtepálinka’ fogalmáról alkotott merő szubjektivitásunkat megbízhatóan kiszűrje. Olyan tiszták és nemesek ezek az italok, amilyet valóban csak kevesen kóstolhatnak.
Persze, mert alapanyaguk a csudálatos körte! (Egyébként Zala, s benne Göcsej, az egész Kárpát-medence legjobb körtetermő helye.) Csudálatos, mert régóta nemes és értékes gyümölcs: egy 1595-ös fejedelmi beszerzési árlista szerint egy véka „muskatálykörte”, Kőváry László az 1860-as Magyar családi s közéleti viseletek és szokások a nemzeti fejedelmek korából című munkájában közli, a muskotályos körte 7 szekér szalma értékével, vagy 7 darab tyúk árával egyenlő. Az összehasonlítgatás folytatható – de az jól látszik, hogy a körtvély, s annak is egy illatos változata, miféle csereértéket képviselt. Gönczi Ferenc, aki viszont már nem Erdély, hanem Göcsej pozitivista monográfusa, s nagyszerű, 1914-ben kiadott munkájában (Göcsej s kapcsolatosan Hetés vidékének és népének összevontabb ismertetése) meg is adja az itt termelt gyümölcsök listáját. Ízlelgessük őket: úri körte, magtalan körte, tüskés körte, bokros körte, vörös körte, árpa körte, rozs körte, kukorica körte, búza körte, pákai körte, koszos körte, kisasszony körte, nagyasszony körte, sózó körte, zabéri körte, sárga körte, hugyos körte, mézes körte, lómonya körte, ispán körte, császár körte. Ezerféle nyelvi és különleges gazdagság: ezekből főzte a göcseji ember anno a maga pálinkáját – Gyuszi barátom adatai szerint minden családnak megvolt a maga fajtája, a maga ős-öreg, több mázsát adó fáival. De az egyik, nyári körte lévén, még a frissesség és a nyár lobbanékonyságát, a nyers erő karakterét hordozta italában, a késeiek már hozzáadagolták az őszi avar, az elmúlás illatait és fanyar mélabúját. És ez így is volna rendjén.
Csakhogy.
Csakhogy mit olvasunk az FVM 124/2007-es számú kormányrendeletben a göcseji körtepálinkáról? Azt, hogy amit eddig írtam, lényegében kidobandó. Mert lényegtelen, nem fontos és nem igaz. Mert a kormányrendelet azt írja, hogy Göcsej ősi körtepálinkáját a táj ősi körtefatája, a Bosc kobak adja! Annyira meglepődtem a közlésen, hogy kénytelen vagyok szó szerint idézni az inkriminált 2007-es passzust.
„A Bosc kobak körefajta a göcseji vidék legelterjedtebb és legnagyobb számban előforduló ősi körtefajtája, így ennek és beltartalmi jellemzőinek köszönhetően szolgál a Göcseji körtepálinka alapanyagául 50%-ban.”
Nomármost – dehogy bántom én az ebből készült nemes itókát vagy magát a derék Bosc kobak körtét! Ismerem, szeretem is, ha kellően érett, tudok róla minden fontos beltartalmi értéket. Azt az egyet viszont sosem tudtam, hogy Göcsejnek „ősi körtefajtája” volna. De nem is csodálom, mert hiába magas kormányrendelet, sosem volt ő Göcsej ősi fajtája. Nemhogy az emlegetett Gönczi-monográfiában nincs nyoma, de a szomszédos Őrség leírója, bizonyos Nemesnépi Zakál Görgy száz évvel Gönczi előtt ugyanúgy egy kukkot sem tudott róla. (Az Eörseghnek leírása című 1818-as munkácskában az áll, hogy a „körtvélynek sok nemei” találhatók itt – „legnevezetesebbek a’ búza érö, – zab érö, – sárga,- torsátlan, – vörös-, Somogyi, – Sózu, – fekete satb. körték”.) S ha már visszafelé tartunk az időben, s egyre mélyebbre a magyar nyelvű írott forrásokban, a legjelentősebb szerző, Lippay is emlegeti a Posoni kert 1667-es fejezetében, sőt dicséri is. Mondván, hogy a
„körtvélyben az hasznos és jó: hogy idején elkezdi az érést, és egész nyaratszaka egymás után, csaknem télig mind érik: és télben is sokáig eltart”.
S aztán el is sorolja szépen őket – archaikus nyelv, archaikus gazdagság! A legelső magyar nyelvű részletesebb bemutatás.
„Az első, Előve-lérő avagy Pünkösdi; avagy Cseresznyével-érő körtvély; sárga zöld szabású, nem igen leves, egy kevéssé hoszúkas. Arpával érő, sárga kerekdéd, valamenyíre kásás, nem tart sokáig. Fejér muskatal. Gerellyés körtvély. Nágovics körtvély apró hoszúkás, jó leves édes, és szép sárga. Apró muskatal, pézma szagú, jó édes: egy-felől sárga más-felől szép vörös, nem tart sokáig. Kármán ávagy’ mint a’ Felföldön híják, Császár körtvély; nagy öreg, sárga, jó édes leves, nem is köves, nem tart sokáig, nagy hasa vagyon, egy kevessé hoszúkás. Szalczpurger körtvély hoszúkás: egy-felöl zöld szabású, mád felöl szép vörös, jó édes leves, csak hogy igen köves, középszerű. Búzával erő ávagy zöld muskatal, hoszúkás körtvély, jó édes, leves-is. Vörös nyári-körtvély, apró hoszúkás. Sz. Lőrincz körtvély , közép-szerű: egy-felöl sárga, más felöl vörös hoszúkás, köves valamennyire, s’ nem igen leves. Zelenka, zöld kerekdéd, jó édes leves: el nem tart Karácsonig, őszi körtvély, nem ige nagy. Hercsoka, ennek is az ízi ollyan, mint a’ zelenkának, ha nem jobb: el art anyi ideig, a’ színében is nem igen külömböz; csak hogy sokkal nagyobb, kerekdéd hasú, és föllyül hoszúkás. Vörös bélű körtvély, a héja zöldes, a béli szép vörös fejér, köves édes: nyári körtvély Vörös körtvély, közép-szerű, kerekdéd köves, valamenyire leves, nem sokáig tart: hamar meg-lágyúl. Mosóczki körtvély hoszúkás, igen szép sárga egy-felöl szép piros, mikor meg-érik: belől szép fejér húsa van, igen jószagú édes, nem igen leves; de ahol meg-rothad, fölötte keserű, el-tart Karácsonig. Macska-fejű körtvély, jó-kora lapos: egy-felől sárga, más-felöl vörös, jó ízű leves: de nem tartós. Őszi muskatal, jó-kora, szürke szabású, a szaga szinte ollyan, mint az apró muskatatlnak.: nem igen leves, nem-is tartós. Nyári Pergamót, jó leves édes körtvély, nagyobb a zelenkánál, sárga zöld. Telelő körtvélyek. Téli Pergamót, kinél nem tartanak jobbat a körtvélyek közzül: kerekdéd, sárga szabású, jókora, jó édes leves, csak nem elolvad az ember szájában, mikor meg-érik, nem köves, sokáig el-tart a fáján, és ha leszedik-is, el-áll karácson után-is. Makaria vörös: Makaria fejér vörös, a héjok ollyan, mint a bőr; amannak zöldes, ennek vörös: jó édes leves mind a kettő, és igen kedves szép illatú; csak hogy ez-is igen köves, kemény. Sokáig el-tart a fáján-is; ha leszedik, Húsveig is el-áll. Vagyon öreg is: ez még valamenyire job és tartósb, hoszúkás; némelly egy-felöl vörös, más-felöl szürke zöldes. Ezek-is, a jó körtvélyekhez számláltatnak. Most származott egy fő körtvely Olasz-Országbúl, ide mi-hozzánk: akit Carabellanak hívnak, kinek második helyt adnak a Pergamót után. De ez (Érsek urúnk bölcs ítélete-szerént) nem külömböz az öreg Makariátúl, kivált-képpen az ízében; csak hogy a színében, valamenyíre sárga szürke: és a teteje nem ollyan hoszúkás, mint annak, hanem tompább: nem-is olly köves, mint a Makaria. Süvötén körtvély, igen fojtós, nem igen nagy: azért állani kel, mikor egy kevessé meglágyúl, jó leves. Mézes körtvély, apró édes. Babka körtvély, egy felöl vörös, más felöl szürke szabású: ez-is köves, de ga áll, jó édes leves, el-tart újig-is, nem igen nagy. Mészáros Benedek, avagy Havas, ali körtvély ez-is mind egy színében, ízében; csak hogy amaz nagyob, jó édes leves, leg-továb tart a többinél, közönségessen újig: azért, igen kedves. Találtatnak többek is, a kíkkel most se üdőt, se papirost nem akarok kéijába tölteni.”
A Bosc kobaknak is megvan az írott forrása – az ő regénye egészen más, Lippayhoz, de még inkább Szikszai Fabriciushoz képest egészen új, szinte zöldfülű história. És mondjuk így szerényen: a mi Göcsejünkhöz semmi köze. (Az már más kérdés, hogy az intenzív körtetermelés a 20. századi kollektív gazdálkodás idején göcseji alapfajtájának alakította ki.) A gyümölcsészet bibliájában, az 1869-ben Párizsban kiadott Dictionnaire de Pomologie című gigantikus, 6 kötetes André Leroy-műben Poire Beurré Bosc néven szerepel. A pomológia atyja ekkor már nagy reményű, kiváló fajtának tartja – az ő előadása szerint a régi párizsi csemetekert valahai igazgatója, bizonyos M. Madiot úr 1835-ben ellenőrzött és értékelt egy pár évvel korábban, a Rhone mellől származó vesszőkből szaporított, addig ismeretlen nevű és eredetű gyümölcsöt. És kiválónak találta. Ugyanakkor Louis Augustin Guillaume Bosc emlékéről, aki még 1793-ban, a még a zavarosabb forradalmi időkben a Chartreaux-i és a Luxembourgi gyűjteményes gyümölcskerteket mentette a fosztogatóktól, a jakobinus szétdúlástól, szóval e jeles kertvédő botanikus emlékére Bosc kobakjának nevezte el.
Göcsej tehát egyáltalán nem lehet a Bosc kobak „őshazája” – csak sok más körtefajtákhoz hasonlóan, ezen a termőtájon kiválóan termeszthető. Göcsej régi körtefajtái viszont, amelyek szétszórtan, egy-egy öreg példány formájában ma is megvannak, s amelyekből kizárólag vagy részen pálinkát készített ezer éven át a göcseji nép, Kovács Gyula gyűjtése alapján, a következők voltak:
- vadkörte, sózó körte, vöröskörte, Bakszarkörte, rozsérő körte, parasztkörte, hébérkörte, fekete körte, hossziszáru körte, pogácsa körte, császár körte, csöngető körte, rövidszáru körte, mézes körte, téli hébér, csöbörkörte, őszi aszaló, cukorkörte, vastagszáru körte, sárga körte, kisasszonykörte, kerek körte, búzáskörte, aprókörte, köveskörte, fojtós körte, nagyaszon körte, Jancsi körte, tojikörte. (A felsorolt fajták legalább 2-6 alakváltozatban fordulnak elő.)
És én ihattam pár csöppet a belőlük készült nemes nedűből – ez volt az a bizonyos semmivel nem rokonítható érzés. Selymességük álomszerű természetes gyógyszer, vagyis elixír – amely alig észrevehető erővel párosul (s mindeközben 51 fokosak), s a mű-egész a kifinomult illat- és ízharmóniák elegáns egyensúlya. S ha a belőlük készült italt hasonlítom össze valami mással, például a Bosc kobakéval, nos, akkor azt kell írnom, hogy szereplőik úgy viszonyulnak egymáshoz, mint két modern jármű. Csak kissé távolra kerülnek egymástól, akár egy lestrapált Trabant és egy vadonatúj BMW. Ám a különös szereposztásban mégis a világfajta Bosc kobak kényszerül a Trabant, a közönséges Bakszar körte pedig a BMW csudásan megírt szerepére.
Ambrus Lajos író, a blog állandó vendégszerzője
VÉLEMÉNYED VAN? ÍRD MEG!