MINDEN ÉVBEN dolgom akad Isten tehénkéjével. Szigorú, szabott rendje van ennek a találkozónak: épp szüretre esik. Nem máskor, nem előtte, nem később – akkor. Ugyanis én a szüret bukolikus pillanatait leginkább a szőlő kevéssé poétikus darálásával és préselésével töltöm s ilyenkor, randevúnk színhelyén mindig sok katicabogarat találok a kádba szórt szőlőfürtök közé húzódva.

A beputtonyozott „anyagban”. Négypettyest, hétpettyest, pirosat, sárgát is, feketét is – mindenfélét. Ahogy a bogyók, fürtszárak és levélmaradványok közt izgatottan avagy dermedt-rémülten keresgélik elvesztett helyüket. Igyekszem is szegény párákat kimenteni a daráló brutális őrlőfogai közül – nem mindig sikerrel. És hát minő meglepetés, ez a gyermekeink kedvence, ez az apró kedves bogárka, a katicabogár maga az Isten tehene – miként a régi népnyelv nevezi. Az meg hogy én épp a szüretkor találkozom ezzel az Isten tehénkéjével ilyen esszenciális formában, tán nem a legjobb fényt vet a szőlősgazdára, merthogy a korszerű, kémiailag „ellenőrzött” szőlőben egyáltalán nem fordulhat elő a katicabogár (nincs mit fogyasztania), csak az ún. biodinamikus szőlészet tűri, sőt használja is a levéltetvek és a lisztharmat elleni örökös küzdelemében. (Én persze nem vagyok biodinamikus gazda, csupán a kevésnél is kevesebbszer permetezek.)

Szóval a katicabogár – , e szűnek oly kedves Isten tehénkéjének képe azért ötlött fel bennem, mert egy nagyszerű könyvet, mit könyvet, szakmunkát, óriási breviáriumot, sose látott monográfiát, elképesztően gazdag és színes képgyűjteményt, egy vastag opuszt lapozgatok önfeledten, amelynek nem szabadna hiányozni senki komoly emberfia könyves pocáról. Merkl Ottó és Vig Károly bogarász barátom hatalmas munkáját: Bogarak a pannon régióban címmel. (Kiadta a Vas Megyei Múzumok Igazgatósága.)

A kötetről további ditiramb lejjebb – rövid ugrás erejéig még vissza Isten tehénkéjéhez. Azt írja a tudós Vig Károly, hogy a Földön mintegy 5500 katicabogárfaj ismert – nálunk 90 fajuk fordul elő, amelyek 5 alcsaládba tartoznak. Számos elnevezésük bizonyítja, hogy a magyarság mindig kitüntetett figyelemmel és feltűnő szeretettel fordult feléjük. Ezért például a hétpettyes katicabogár (Coccinella septempunctata) talán a legismertebb bogárfaj Magyarországon, legkorábbi magyar neve Földi 1801-es munkájában bukkan fel még „7-pontos Füskata” néven – ugyanakkor ismerjük számtalan gyönyörű szinonimáját. Buda-bogár, fusskata, fuskati, Isten bogárkája, Isten katicája, katalinka, katalinka-bogárka, katica, katicska, katinka, katóka, csúfnévként katapila, katipila, amely tréfás gúnyneve az együgyű, gyáva, elasszonyosodott férfinak. Herman Ottónál: fus-kata, füskata, hétpöttyös böde, kis péterke, koskata, Máriskóbogár. Egyes helyeken Isten tehenének, Isten tehénkéjének is nevezték. A Czuczor-Fogarasiban a Füskata címszó alatt is megtalálható:

„Féltekéhez hasonló alakú rovar, tompa csápokkal, fehér, veres és fekete szárnypajzzsal”.

A „böde” elnevezést bizonyos Koy Tobiás rögzíti, akinek a legelső, rendszerezett rovargyűjteménye volt a honban, még 1800-ban. A huszonkétpettyes katica egyik leggyakoribb katicabogarainak egyike – hasa és feje feketével és sárgával mintázott, s a nem túl száraz helyeket kedveli, ahol a táplálékául szolgáló lisztharmatgombák dúsan tenyésznek. Néha levéltetveket is elfogyaszt.

Merkl Ottó és Vig Károly lenyűgöző, 5010 oldalas, cca 1800 bogárfajt bemutató, 700 igen jó minőségű színes fényképet és grafikát tartalmazó, példás tervezésű, tördelésű és áttekintésű súlyos könyvet tett az asztalra. A hazai bogarászat története, alaktana, egyedfejlődése és evolúciója, valamint a pannon régióban élő bogarak modern rendszer szerinti részletes ismertetése szerepel a műben, mely szakférfiúnak, laikusnak, bogárbarátnak, egyetemi és nem egyetemi ifjúságnak bátran és melegen ajánlható. Nyelvészeknek egyenest kincsestár, már a fajok nagy száma miatt is, hisz, írják a szerzők,

„ha összevetjük más élőlénycsoportokra vonatkozó adatokkal, akkor arra a megdöbbentő felismerésre jutunk, hogy Földünk nagyjából minden ötödik faja valamilyen bogár!”.

És ez most egy szépen felszerelt nyelvi paradicsom alakjában ölt testet, ahol mindennek pontos helye, funkciója és jelentése van.

Kezdjük a ’rosszal’ – azzal, hogy a bogarakkal való foglalatossága viszonylag újkori leleménye az embernek. Panaszkoddik is a Berzsenyi-kortárs Jean-Baptist Lamarck 1800-ban a lelki restség okairól. „Sajnálatra méltó” írja, „hogy bizonyos előítéletek miatt túl hosszú ideig elhanyagolták a természetrajz ezen érdekes részét.

Némi megvetéssel, vagy legalábbis közömbösséggel viszonyultak ezekhez az állatokhoz, bizonyára kis méreteik, de még inkább rendkívüli sokaságuk miatt. Nyilvánvaló, hogy ezek az állatok mindenképpen megérdemlik a természetkutatók figyelmét, és a természet többi élőlényéhez hasonlóan a kutatás lényeges részét alkotják. Ennél tovább is megyek. Érdekünk fűződik a megismerésükhöz. Egyrészt azért, hogy hasznosíthassuk őket vagy termékeiket, másrészt, hogy védekezni tudjunk a kártékonyak és a kellemetlenek ellen”.

Az eltelt 200 év óta a tudomány virágzásnak indult, s a bogarak jó része azóta csupa kellemetlen, ijesztő, olykor viszolygást keltő, ámbár pontos alaktani, funkcióbeli nyelvi alakzatot kapott. Mert mis más érzésünk volna, ha ilyen szürreális képeket gondolnánk el: házi szúfarkas. Vagy a zöldeskék bűzfutó. Hangyász gyászbogár. Gabona szipoly, gyászos porva, trágyalakó penészbogár vagy térképes kígyószisz-tarkaormányos. És a fogastorkú lisztbogár, vöröslábú hullabogár. Dögész holyva. Ám a fajtakavalkádban és nyelvi dzsungelben akadnak kedvesek, szeretetreméltóak, olykor mókásak is szép számmal. Ilyen a szálkás báris. Az uráli nünüke. A zömök futrinka. Ilyen a futoncképű áldögbogár. A félbordás szélesfutó. A vetési pattanó. Vagy a közönséges múzeumbogár. És persze akadnak finoman melankolikusak is, hogy csak a krúdys vöröskék álkomorka becses nevét említsem az álkomorkafélék népes családjából. De meditatív konnotációjú a narancssárga alkonybogár és kedvesen incselkedő a sávosvarratú maróka.

Persze szinte tetszés szerint sorolható, rendszerezhető a bemutatott közel 1800 bogárfaj és nyelvi csoda másképp is – én csupán a magam lezáratlan utolsó mondatát tehetem hozzá. Ugyanis ha valaki nincs egészen tisztában a kúposorrú púdebarkó (Magyarországon mindenütt gyakori, fő tápnövénye a mezei aszat), a bűzös holyva (hazánk legnagyobb holyvaféléje, dombvidéken él és éjszaka vadászik) vagy az árgusszemű cincér (a száraz hegyoldalak sztyepperétjeinek jellegzetes lakója), szóval nincs tisztában ezek pontos mibenlétével – bátran üsse fel Vig Károly barátomék zseniális könyvét. Nem haszontalan, inkább gyönyörködtető mulatozás lesz az!

Ambrus Lajos író, a blog állandó vendégszerzője