EIN MANN, EIN WORT, egy ember, egy szó – a nem kibukott, hanem a nagyon is végiggondolt szavakhoz következetesen ragaszkodó férfiak kreálnak maguknak efféle jelmondatokat. Akik igyekeznek egy életen át megfelelni az adott szó szentségének. Ők azok a ma már kissé nevetségesnek ható vagy teljesen korszerűtlen alakok, akik az emberi élet anyagát nem mutatványként, hanem igazságként akarják felmutatni. Még akkor is, ha ez olykor hátránnyal, mellőzéssel, kirekesztéssel, kiközösítéssel akár meghurcolással jár.

Amit mondtam, megmondtam – nekem is ezt a szentenciát vágta fejemhez az akkor harminckilenc éves apám, amikor 1964 őszén haza akartam szökni a szegedi kollégiumból, ahová korábban felvételt nyertem. Ein Mann, ein Wort – ha az ember elkezd valamit, mondta, be is kell fejeznie; intonálta a szegedi nagyállomás éttermében, ahová csak a családi rendteremtés kötelessége miatt vonatozott. Persze csak annyira, hogy a következő vonattal rögtön hazaindulhasson. Akkor sírva és megalázva kellett rádöbbennem: sosem fogok latin tagozatra járni a szülővárosom gimnáziumában barátaimmal, akkoriban az iskolánál  ezerszer fontosabb zenekar-alapítási lázban égtünk – frissen tanultam meg például az It’s all over now című Stones-szám akkordjait, a csodás Brian Jones bontásaival; szóval nem leszünk otthon világhírűek, helyette továbbra is a szegedi Déri Miksa Gépipari Technikum sanyarú és nem nekem való kenyerét kell majszolgatnom. Pedig anyám titkos beleegyezését birtokolva már ki is iratkoztam belőle. De minthogy nem volt apelláta, vissza kellett kullognom a kollégiumba, mert az apám fejemre olvasta rettenetes, vaskalapos középkori szentenciáját: ein Mann, ein Wort. S vonata elfüstölgött Rókus irányába.

S ha újraolvasom kedvenc pomológusom, Bereczki Máté életregényét egy napokban megkapott könyvritkaságban (Kelemen Ferenc: Bereczki Máté 1824-1895 – a legnagyobb magyar gyümölcsész élete és tevékenysége – 1935, a Csanád-Arad-Torontál vármegyei Gyümölcsészeti Egyesület kiadása, Makó, Rádai utca 19. szám) és újra gondolom Bereczki nem túl ismert életművét, leginkább ugyanezt a szigorú penitenciát látom újjáéledni.

Ugyanis ez a mára bronzszoborrá merevedett szakférfiú (szobra ott áll a Kertészeti Egyetem kertjében 1898. április 10-e óta, midőn a kirendelt szoborbizottság Rudinai Molnár István ünnepi beszédének kíséretében avatja, s a m. kir. kertészeti tanintézet akkori igazgatója, Angyal Dezső, ahogy mondani szokás, „emelkedett szavakkal gondjaiba veszi” a büstét); szóval ez a szoboralak Bereczki Máté is azok közé a férfiak közé tartozik, akik mutatványok nélküli következetességgel építik fel saját művüket. Akik nem törődnek a külső világgal, legkevésbé a személyes halhatatlanság gondolatával – akik az életélvezés helyett a mű megteremtését tartják az emberhez egyedül méltó individuális feladatnak.

Pályája úgy alakult, hogy a legteljesebb magányban, az akkori Magyarország közepén, (ma a délkeleti csücskében), egy alföldi pusztán kellett 33 évet leélnie. Menekült ’48-as honvédként nevelő lesz egy bajtársa, Sármezey Antal kincstári bérlő kunágotai pusztáján, Mezőkovácsháza határában, majd ott ragad és hangyaszorgalommal, töretlen erudícióval és következetességgel telepít egy Európa-szerte híres gyümölcsészetet és faiskolát. Villási Pál, akivel komaságba is keveredik, s aki ekkor a keszthelyi gazdasági akadémia főkertésze, s a Konyhakertészeti és Gyümölcsészeti füzetek elindítója, azt írja róla, hogy Bereczki mezőkovácsházi kertje az 1870-es évek végén az egyetlen hiteles gyümölcsészeti hely Európában. A megállapítás azért is értékes, mert számosan, a belgáktól a franciákon át egészen a németekig, mindenfelé próbálkoznak az európai gyümölcskultúrának új irányt szabni, ugyanis az egyes gyümölcsfajtákon belül is komoly káosz uralkodik (csak almából és csupán a Kárpát-medencében legalább ezer fajtát ír le a szakirodalom); nehéz őket begyűjteni, azonosítani, a variánsokat megfigyelni, rendszerbe helyezni stb. Ám ahogy az archaikus írásoknak is egyetlen fundamentuma akad, a rend, úgy Bereczki (Petőfi és Arany kortársaként még Bagyinszkinek születik a nógrádi Romhányban) munkájának is ez a rend lesz az alapja. Alapállása: összegyűjteni, megfigyelni, leírni. Mindent, ami elérhető. Hogy rendet tegyen – halk, hétköznapi munkával, távol hivatali káprázatoktól (eredetileg jogász végzettsége volt, de az 1857-es közkegyelem ellenére sem vállalt közhivatalt), távol a mainstreem-től, mint az a teoretikus gondolkodó, aki tudja, hogy az igazi mű poszthumusz. Tudta, hogy ott élni, ahol élt, vidéken, tanyán, nem kényszer, hanem szabadság.

Ami erről az autentikus műről tudható, az a még a Bereczki életében megjelent négykötetes, heroikus munkából tudható, melynek Gyümölcsészeti vázlatok a címe és Aradon adták ki 1877 és 1887 között. (Legújabban, 2007-ben igen dicséretesen összegyűjtve kiadták az ötödik, poszthumusz kötetét is, a szerző végakaratának megfelelően.) Ez a könyv, nyugodtan mondjuk ki, a magyar gyümölcsészet bibliája. Forrás, vitairat, tudományos szakmunka, szépirodalom, biológia és nyelvemlék. História, s egyben Kárpát-medencei geográfiai breviárium, a történelmi Magyaroszág falusi topográfiája is. Almából 412 fajtát, körtéből 534-et, szilvából 137-et, 27-féle cseresznyét és 17-féle meggyet. Hasonlóan a kor leghíresebb és legismertebb művéhez, André Leroy 1867-ben kezdett Dictionnaire de Pomologie-jához, amely végül is hét vaskos kötet tesz ki és a teljes európai gyümölcsészetet átfogja. (Bereczkit is emlegeti átvéve az Illustrirtes Handbuch der Obstkunde-ban megjelent írásiból.) Bereczkinek ráadásul egyedüli mankója a nyelv volt, mert a kor pomológiai irodalmához képest nagyon szerény az aradi nyomdából kikerült kötetek tipográfiája.

Nincs benne egyetlen kontúrrajz sem, mint Leroy minden egyes gyümölcsleírásánál, színes kromolitográfiai tábla meg pláne nem, mint a Lauche-féle remek Deutsche Pomologie köteteiben – Bereczkinek csak a nyelv ereje marad. Szövegben kellett pótolnia az illusztrációt és félreérthetetlen azonosító jegyekkel ellátnia minden egyes gyümölcsöt. És természetesen minden leírt gyümölcsét azonosította, származási hely és név szerint, kitől, mikor kapta „ojtóvesszejét” – ezért a könyv leírásainak „származás” címszava kis magyar, de sokszor nemzetközi kapcsolattörténet és szociológiai metszet is.

Bereczki Máté tanyasi faiskolájából oltógallyakat küldött szét az országba – szinte fillérekért, de mindenkinek, aki igényelte. Akkurátusan, szinte mániákusan gondja volt rá, hogy minden levelezője pontosan azt kapjon, amit kért. Nem mást, nem cserélt fel semmit, nem kevert össze semmit: ellenőrzött mindent. Ennyi az egész. Mert amit ígért, teljesítette. Amit mondott – megmondta. Ez a nagyszerű és nagyszívű magyar gyümölcsész is pontosan tudta és gyakorolta: ein Mann, ein Wort.

Ambrus Lajos író, a blog állandó vendégszerzője