Ó, ÁRNYÉKA AZ elköltözöttnek! – így szólítja a klasszikus invokáció a régi emlékbeszéd búcsúztatottját a ködös 19. században. Héroszok, szellemóriások, státuszférfiak sírdombjánál vagy akadémiai gyűlések tudós társaságában mondott és felolvasott oráció volt/vala ez a régi műfaj – olyanok fölött, akik „szép világosító csillagként tűntek fel ezrek előtt”, miként Kölcsey mond Kazinczyról. És így ez nagyon rendjén volna – de tisztes gyülekezet előtt engesztelő szózatot énekelni valami méltatlan tárgy, például a közönséges

’töltött káposzta’ fölött?! Mert Kazinczy és Kisfaludy és Vörösmarty vagy Deák igen, ők igen – de holmi hasi örömforrások?  Hogy engesztelő áldozatot bemutatni és kollektív ríkatást rendezni a „gyomor matériájának”?  És vajon egyáltalán lehet-e temetni és párentálni úgy a ’töltött káposztát’, mint az emberiség örök kategóriáját? Amely növényországi és kulináris eminens persze legalábbis a magyar gyomor sine qua non-ja.

Megmondhatom: lehet, tisztelt gyülekezet.

A Jókai-szerkesztette régi Életképek hasábjain egy bizonyos Kártifiola (Karfiol) álnevű tollforgató zengett is már búcsúéneket az 1840-es években. Olyan „humordús” emlékbeszédet rittyentett közönséges ínyes tárgyunk fölé, hogy emlékezetesen zengett ez a hajdani nóta, s idejét is látom leporolásának.

A szomorú-régi dolgozat magányos főhőse a debreceni – pontosabban szováti (Hajdúszovát) töltött káposzta. E növényországi ajándékot akkoriban csíkos, csipkés, fodros, olasz, vörös és fejes változatában ismerték és hajdú-, pörkölt-, kolozsvári-, tejfölös-, kapros-, szalonnás- és töltött káposzta formájában fogyasztották a leggyakrabban.

A főhős hát mégis a debreceni töltött káposzta – merthogy ott készült és ő lesz majd az elbeszélés siratva magasztalt halottja is. Játszik a szövegben még az örökös írói én, az örök alteregó, aki posztmodern módon állandóan önreflektáló mozdulatokat tesz, s aki természetesen egy szegény jurátus alakját ölti magára Debrecen városából. És felbukkan még egy névtelenül irogató diák-barát is, Pestről.

Az alteregó-főhős a szóban forgó káposztanövényt egy csinos és bogárszemű leánykától vásárolta a réges-régi debreceni piacon. „Hol lakik rózsám?” – hangzott a csintalannak szánt kérdés Kártifiolától, majd rá az életképszerű felelt: „Szováton…”. De bizony a bogárszemű rózsám annyi bájdús kellemmel ejté ezt a szót: „Szováton” – hogy szinte kedv érkezett tőle vásárolni! (A főhős azonnal meg is vette.)

De nemcsak a vásárló szemének lett izgató a friss szedésű szováti káposzta, de küllembeli jóságai mellett páratlanul finom is, vagyis édes torzsájú volt. Ahogy aztán egy szakavatott női keze alá, s egy éles gyalu alá került, egyszerűen gyönyörű szálas sallangokra hasadt! Hasonlított is a kukorica puha selyméhez, csakhogy fehérebb volt annál, és hasonlított a cukros laskához is, csakhogy vékonyabban és szeletesebben hullott alá! Ernyős leveleit – vallja meg az alteregó, miután kellően besavanyíttatta (kissé homályos határozószó ez a ’kellően’, de fogadjuk el, hogy nagyszerű savanyítást végeztek a régi debreceni háziasszonyok), szóval a jól besavanyított káposztát elvitte „Kemecsim asszonyom”-hoz.

Kemecsim asszonyom híres és derék hentes asszony vala egykoron Debrecenben – az akkoriban zajló iparmű kiállításon például egy egész 16 rőfös kolbászt állított ki. És éppen e műremeknek ízes-piros-paprikás-fokhagymás töltelék-maradékból készült el emlékbeszédünk tárgya is, a mi szovátiba töltött káposztánk. A végeredmény dicsérete így hangzik fel a szövegben:

„mi szépen vette ki magát a kétfülű cserépbögrében, mert fazéknak nem mondható és inkább hasonlított a dohánytartóhoz, s olyan volt egy-egy szép tölteléke, mint a kövér cigaró. És ahogy a kolbász-szeletek rájöttek! S bors, kapor, ezen felül a szálas gyalultrész, és az egész jóféle aranyszínű sáfránnyal behintve; egészen úgy nézett ki, mint a piros chinai dohány”.

Kemecsim asszonyom ezt az emlegetett bögrét aztán lantornával (hólyagos ökörbendő) jól be is kötözte. De ezen a ponton ismét balladai homályt ereszt ránk a gasztronómiai titkoknak néhol fittyet hányó 19. századi szerzőnk, mert nagyvonalú lóugrásokkal anélkül végzi be a töltött káposzta hihetetlenül fontos fűszerezését, hogy azt illendően részletezné.

„Elég az hozzá, hogy babérlevél- s isten tudja minő fűszerekkel úgy el volt a káposzta készítve, hogy azt tengerre is bátran vihették volna!”

Vitték is, vitték is – de nem a tengerre!

A második felvonásban a végzet az önzetlen barátság képében ereszkedik alá a színre.

„Van nekem egy igen jó barátom Pesten, ki Debrecent el nem tudja felejteni – akarám mondani a debreceni töltött káposztát és kolbászt, melyet a jól megborsolt és kaprozott káposzta felett, csinos szeletekben végig nyújtóztatnak, úgy, mint a kolbászt szokás végig nyújtóztatni. Gondolám, vele nagy örömet szerzek neki.”

A mondatban rögzített emberbaráti szándékot aztán gyors tett követte – s mivel a töltött káposztát szerzőnk az éhező  pesti barátnak szánta, ezért a káposzta és az alteregó, nekivágtak a hosszú és poros pesti útnak.

Megérkezvén a hű pesti barát, miután alaposan szemrevételezést tartott ínyes tárgyunk fölött, némi tűnődés után kiadott egy végzetesnek bizonyuló parancsot: „Lakodalmat csapunk ebből, édes Lackóm (az alteregót tehát Lackónak hívták) – méghozzá Bécsben csapunk ebből lakodalmat!”

Mert, és beindul a végső, harmadik felvonást felvezető bonyodalom, a pesti barát honfiúi önzetlenségében nem a saját gyomrát féltette, hanem egy bécsi újság-szerkesztő cimboráját akarta meglepni – mégpedig a magyar hon, kiváltképp a debreceniek utánozhatatlan töltött káposztájával! Ebből a gesztusból kiderül, hogy a kor lelkes és igazi honfijaként mindig igyekezett dicsérgetni hazáját az osztrák előtt – lehetőleg minden oldalról. A felmagasztalt tárgyak listáját őnála a tokaji máslás vezette, aztán jött a miskolci kenyér, bronzérmesként a nagyváradi perec, aztán jött a siklósi bicska és a debreceni mézes kalács – ám, de, és, mindenek fölött: a magyar töltött káposzta! Így hát hamarosan hajóra szálltak, méghozzá a legfrissebben épített gőzerejű lapátosra és vidáman szelték a vizet immár hármasban, a hűsen hömpölygő, már akkor is öreg Dunán Bécs irányába. Az önzetlen pesti barát, aztán a legönzetlenebb író-alteregó, Laczkó, és a debreceni töltött káposzta, ez utóbbi mint szótlan remekmű.

Ám amint a gőzös Bécs alatt a vámvonalon végleg megállapodott, a végzet is kezdett alakot ölteni, mégpedig 1847-es évjáratú vámosok képében. Ők, a vizuális észrevételezés örök bajnokai, ugyanis rövid tanakodás után harciasan feltépték Kemecsim asszonyom jóféle lantornáját (az ökörbendőt), és diadalmasan kibonttatták a gyanús füles bögrét. Aztán hüledezve és óvatosan szagolgatva konzíliumot tartottak az egyértelműen elborzasztó látvány fölött. Mert hát addigra a titkos debreceni módon fűszerezett, eredetileg aranysárgára sáfrányozott káposzta gyalult szálai sötétbarnára gémberedve lassan kezdtek úgy festeni, mint „Filips chinai dohánya”. Erre viszont mint tiltott dugárura a fináncok addig is vadásztak és most is szigorúan lecsaptak. Mert a káposzta tetején aszalódni kezdett kolbászt alig lehetett megkülönböztetni a havannai szivartól. És hát a magyar gasztrohősök ugyan igyekeztek a labanc beamtereket a hazai gasztronómia rejtelmei felől felvilágosítani – de fájdalom, csak annyit mond a leírt jeremiáda, mely mint tudjuk, minden igazság kútfeje, hogy

„ki is lenne képes vályúról a csordát, alulról a vizet visszahajtani?! Megfagyott bennem a’ vér, olyan lettem, mint a zsendicze-savó; azután elfutott a pirosság, akkor meg olyan lett a képem, mint a vérbélű dinnye”.

Mert a debreceni, pontosabban szováti töltött káposzta a hivatalos vámos-közeg kezén, mint csempészáru dohány, lefoglaltatott!

Ajaj, jogosan zenghet fel hát a valódi emlékbeszéd az árnyékvilágból kimúlt, kiűzött és dohányként elkobzott töltelékes káposzta fölött. Eképpen:

„Serkenj fel síri álmodból, oh Ovid – mert íme a tárgy, melyet te metamorphosisaid gyöngyévé köszörülhetél. Jajgathatunk együtt: oda van ő, de nem munkabíró delében, mert az ebéd idejét sem érte meg. Bölcsőjében fojtották meg őt, kivájták szemeit, a lantornát, és amint kinézett a fedő alól, ráfogták, hogy vágott dohány.”

Mennyi vérmes remény gyilkoltatott meg benne, minő zsíros kilátás hiúsult meg ránk nézve! Minő jóltevőt vesztett benne a takaréktár, akarám mondani, a’ gyomor tárháza! Pedig oly áldott teremtés volt, soha még egy rossz szót sem szólt, nem kért, nem káromkodott, sőt adott volna, ha tehette volna. Sirasd őt, elmaradott özvegye: fölhangzott étvágy, sirassátok őt itt hagyott árvái: te ép gyomor, s ti ép fogak.

Ennyi szomorú emlékezet köttetett tehozzád, korán elhunyt szováti káposzta!”

xxx

Tekintetes gyülekezet! E hű életírással magunk is tartozunk a megboldogult töltöttkáposzta emlékének, kit az élet minden fázisain és stádiumain keresztül követtünk. Vigasztalásul annyit tehetnénk még hozzá, amit egy koszorús költőnkről mond a másik emlékbeszédben: „te a földi leplet s vele a halandó gyarlóságait levetkezéd. Elköltözött az ember – a költő a miénk!”

Ugyanígy eme debreceni töltött káposzta is elköltözött – de emléke örökké a miénk. Hiába orozták el bizonyos swarz-gelbek, te dicső és illatozó töltött káposzta! – köztünk maradsz te. Mégpedig a soha el nem múló napig, míg hű nemzeted a te neved és dicsőséged  szent örökség gyanánt birandja!

Ambrus Lajos író, a blog állandó vendégszerzője