EGY EMBER, aki a korallféreghez hasonlította magát. Aki azt írta magáról, hogy éppen nem sast, sólymot vagy más efféle nemes madarat választana cégére címerállatául, s nem is a puszták félelmetes, vad és féktelen oroszlánját – hanem egy hangyát. Sőt és még inkább, az egyáltalán nem túl bizalomgerjesztő nevű „korallférget”. Amely viszont, leírása szerint:
„lassú, de ernyedetlen működése útján szigeteket, sőt világrészeket is alkotni képes”.
A létezés nagy titkaiban, ahol az ember tükörképként nézheti-vizsgálhatja önmagát, megmozgatni eget-földet, alakalom adtán új, halhatatlan kozmoszt teremteni – mintha legalábbis kortársát, Madáchot olvasnánk. Vagy mondjuk Goethe-t. Pedig csak egy szerény kertész nyilatkozott így önmagáról és értékválasztásáról – Entz Ferenc, aki jó kétszáz éve, 1805. december 6-án született, egy megyei orvos gyermekeként.
Pár éve jártam először Entz Ferenc (1805-1877) sümegi szülőházánál, amikor emléktábláját avatták, sőt magában a házban is vendégeskedtem, mert egy római magyar barátunk vette meg a belvárosi épületet és példaszerűen rendbe is hozatta; nem messze a híres templomtól, ahol a még híresebb Maulbertsch-freskók vannak.
Sümeg – különös, apró pannon lateiner városka, amely persze leginkább barokk emlékeiről, váráról, iskoláiról, aztán polgárságáról-iparosságáról, vagy a poéta Kisfaludy-Himfyről és a vakító szépségű Szegedy Rózáról ismert. Aztán Ranolder püspöki palotájáról, a kékfestő Ramasetter Vincéről, a Darnayakról, meg a hajdani táblabíróvilág udvarházairól. És régi szőlőhegyeiről. De semmiképp nem Entz Ferenc pomológusról, aki innét indult „állítása kivitelének” – „minden képtelenség daczára”.
S valóban, a tudós életében gyakorta emlegetett külső-belső nehézségek ellenére ez a különös „korallféreg-ideológia” tette őt híressé – egy, a későbbiek során gyakran fantomizált Kertmagyarország ideája meg a fogalmat tette hírhedtté. És ebből is kitetszik, hogy egyáltalán nem Somogyi Imre Kertmagyarország felé című munkája az idea ősforrása 1942-ből, s persze nem is a Németh László-féle allegória, akinek az osztályharcos kritika oly buzgón szereti a nyakába varrni a Kertmagyarország zavaros metaforikájúnak és harmadik utasnak vélt ideáját. Helyettük és mögöttük egy büszke 19. századi patrióta áll, egy „szerény pomológ” vegytiszta attitűdje – aki olyan kertészeket akart „szaporítani” a honnak, eddig még „nem ismert fajként”, akik előbb egész birtokokat, végül „ezen gyönyörű hazát a Kárpát aljától a Száváig, a Lajtától a Királyhágóig, s azon túl, egy idegent szépség- és jövedelmezésre nézve meglepő, s nagyszerű kertté” fogják alakítani. Az irány, jegyezzük hát meg, már akkor is ez volt: Kertmagyarország. Tehetség, bátorság, szakszerűség, hazafiúi érzelem; amikor Entz Ferenc ezeket a gondolatokat papírra veti és nekilát az okszerű kertészkedésnek, majd hamarosan az első magyar kertészképzés megalakításának – ezek a modern pomológia első nagy, rendszerező tudósának jelszavai.
Pedig orvosként kezdi pályáját, kolera-orvosként Bécsben is szolgál, majd 1832 és ’48 között már Mező-Komárom uradalmi főorvosaként éri, ahol praxisa mellett Pomona istennő kegyeit is keresgéli oly módon, hogy munkája mellett a kétholdas kertben talál elfoglaltságot (telepít, gyűjt, rendszerez) – elő is állít például egy kiváló, késői érésű őszibarackot („melynél jobbat és szebbet óriási nagysága mellett eddig nem ismerek”), amely aztán Mezőkomáromi duránci néven került be a magyar gyümölcstenyésztésbe. De említhetném az addig Magyar rozmaring néven leírt, másutt Honti alma néven jegyzett, később aztán a róla elnevezett Entz-rozmaring almát, melynek az utána következő nagy pomológus, Bereczki Máté volt a keresztapja – „tisztelve hazai gyümölcsészetünk úttörőinek emlékét”. Irodalmi munkásságát a Sió mellékének vázlata természetrajzi és orvosi szempontból című dolgozatával jellemezhetjük. 1848-49-ben Zólyom, Bars, Hont és Nógrád vármegyék főorvosa, majd a pesti 3 Nyúl kaszárnyában lévő tábori kórházban százados főorvos – Világos után a diktatúra valóságának örök dilemmája kísérti: menni vagy maradni?
Nem praktizálhat: 1851-ben faiskolát nyitnak „Arányi tanár, Fridvalszky s Málnay orvostudorok és magam csekélysége” valahol Pesten, a kerepesi homokon. S ez lesz az alapja az 1853-ban induló gyakorlati kertésziskolának is, amelynek poétikája az emlegetett és sokszor kárhoztatott jámbor szándék, amely miatt például „több jó barátom körében azt találtam állítani: addig meg nem nyugszom míg ezen szép hazámat egy általános nagyszerű kertté át nem alakítom – kinevettek ismét derekasan”.
De innét az út már látszólag egyenesen vezet, különböző stációkon Pestről Budára, a fatenyésztésen át a kertészeti szakoktatás valódi megteremtéséig – de soha nem problémamentesen. Hol pénz nincs, hol összetartás, hol bizalom és kedv, hol sokszor utópiának tűntetik fel a szándékot – Entz azonban hangyaszorgalommal győzi. 1877-es haláláig vezeti előbb a Haszonkertészeket Képző Gyakorlati Tanintézetet, 1860-tól, már Budán, a Sashegy déli oldalán megalakuló Vinczellér- és Kertészképző Gyakorlati Tanintézetet (a Schams Ferenc adományozta híres szőlőtelep mellett telket vásároltak és béreltek, épületeket, növényházakat, szőlő-, barack-, szamóca- és virághajtatókat emeltek, tanerőkben megerősödtek), aztán 1869-től átalakultak Országos Vinczellér Képző Intézetté – melynek vezetéséről Entz 1876-ban súlyosodó szembaja miatt lemondott.
Kortársai szerint „150 tanulót nevelt az országnak és lerakta alapjait a magyar kertészeti oktatásnak” (De, és ez igen jellemző, még a kerepesi homokon Entz az ország akkori szellemi embereinek is tartott tanfolyamokat a szőlőültetésről és fametszésről. Deák Ferenc, Eötvös József, Csengery Antal, Lónyay Menyhért és mások voltak a hallgatói, Jókai később egy alig ismert beszámolót írt a Tanintézetről és ebben arról beszél, hogy legszívesebben bőrkötényt kötne maga elé és beiratkozna Entzékhez hallgatónak – ha húsz éves lehetne.
Képzeljük el az elképzelhetetlent – azt, hogy a mai írók-költők-politikusok élmezőnye, irodalmi kánonokon innen és túl, csak úgy, önként és passione, beiratkoznának egy mai Entzhez, hogy a természet ontológiájáról, a körtefajtákról vagy a biodiverzitás szépségeiről hallgassanak elmélkedéseket. Nem lehet ilyesmit elképzelni – ki mindenki szellemi embert érdekel ma komolyabban a pomológia?… A tanintézet későbbi névváltoztatás után 1894-ben Magyar Királyi Kertészeti Tanintézet néven(a mai Kertészeti Egyetem elődje) nyitja meg kapuit – előbb Rudinai Molnár István, majd Entz legkedvesebb tanítványa, Angyal Dezső lesz az igazgatója.
1978-ban kis példányszámú fakszimile-válogatást adott ki a jogutód Kertészeti Egyetem a főművének tekinthető Kertészeti Füzetekből; én ugyan büszkén őrzöm és haszonnal forgatom az eredeti ötödik számot, ami immár a saját példányom (Sonnevend Imrétől, a házi berkenye legnagyobb dunántúli ismerőjétől kaptam), de Entz művei lényegében hozzáférhetetlenek és ismeretlenek a mai olvasók előtt. Írásai ráadásul szétszórva jelentek meg, az 1854-es indítású Kertészeti Füzetekben például, amelyből összesen 15 füzet jött ki, aztán 1869-től a Borászati Füzetekben majd Lapokban, de másutt is, hisz korának szinte összes szak- és szépirodalmi lapjában publikált.
Utolsó éveiben, súlyos szembajával küszködve, de fölhalmozott tudásával és tekintélyével mégiscsak jelen volt az egyre izmosodó honi kertészeti kultúrában. Fiatal, hű tanítványa, akinek majd nagyszerű, négykötetetes munkája jelenik meg 1925-ben, egy másik tanítvány, az akkor még Mahács, később Mohácsy Mátyás szerkesztésében, szóval Entz közvetlen tanítványa, Angyal Dezső rendszeresen felolvasott neki német és magyar szakkönyvekből és tudományos cikkekből. Ő korrektúrázta a félig vak mester lapját, a Borászati Lapokat, és megbeszélték, mester és tanítvány, a szakma és a világ, élet és halál dolgait. Sűrített bensőségesség, olyan önzetlen bizalommal, ahogy Entzhez, ehhez az iskolateremtő „szerény pomológhoz” illő.
Ambrus lajos író, a blog állandó vendégszerzője
VÉLEMÉNYED VAN? ÍRD MEG!