AKADT HAJDANÁN egy szerkesztő férfiú, aki annyit kért olvasóitól, a levelezőktől és az előfizetőktől, hogy egyszerűen annyit írjanak a borítékra: „Girókutinak – Pesten”. Minden egyéb fölösleges; a legutolsó postaszolga irányítószám nélkül is tudja, kicsoda őkelme, mert tudja, hol lakik a címzett.

 

Hogy ki is volt ő? Sztárriporter, műsorvezető, kabarettista avagy éhenkórász literátor? Ha nem is mindegy, annyi azért faktum, hogy ma már senkinek nem elég a borítékra ennyit írnia – már ha az internet korában akadna még valaki rendszeres levelező.

Girókutinak redakciója volt „Pesten” a Bach-korszakban, többször, több helyen is; lapját előbb Heckenast adja ki (az egyik a „12 pontos” Landerer & Heckenastból), míg össze nem különböznek valami csekélységen, aztán egy másik pomológ, Pólya Tibor doktor lesz a kiadója, a híres reformkori orvos, aztán később önállósult. Redaktor, mondjuk tehát, az volt, de valójában mégiscsak költő. Ahogy kortársa, az öreg Jókai írta róla, amikor emlékezésével a halhatatlanok sorába emelte: poéta.

Viszont nem holmi szürke veréb ő a váteszköltészet nagy témáinak gigantikus feldolgozói közt, és nem is a klasszikus magyar honfibú csalogány hangú lantosa. Csupán a legédesebb költő, mond Jókai – mert szó szerint a legcukrosabb tárgyakról szokott hosszúkat danolászni. Úgymint a dinnyéről, a szőlőről és a zsenge őszi zöldborsóról. Merthogy őt is ugyanúgy Apolló dajkálta gyermekségében, ahogy másokról jegyezte fel egyik naptárában (sok naptárt szerkesztett, így az 1861-es Országos Nagy Képes Naptárt), az általa költői triásznak tartott Berzsenyiről, Vörösmartyról és Petőfiről – mindig ők adják kalendáriumaiban a centrum nyomatékát, vagyis a nemzeti költészetben a „lyrai háromságot”.

Girókuti P. Ferenc (1816-1896) persze a valóságban egyáltalán nem költő, hanem egyszerű gazdász, jószágigazgató volt.

„Oklevelezett gazdász, a magyar és erdélyi gazdasági egylet, kertész és magyar királyi természettudományi társulat alapító és rendes tagja”.

Sőt, még ennél is kijózanítóbb foglalkozást űzött: jobbára hivatalnok volt. Először a frissen megalakult magyar Gazdasági Egyesületé. Aztán tanítóképezdei tanár lett, végül a Mezőgazdasági Múzeum alapítója és első igazgatója. Aztán az országos tanszer-múzeum felügyelője. De, és ez itten a lényeg, elsőrangú (szak)író, akinek éppen nem hivatalos, hanem vibráló és intranzigens, olykor extravagánsan színes személyisége jótékonyan nyomta rá bélyegét a bimbózó magyar gazdasági irodalomra. Különösen annak országos elterjesztésére.

1816-ban születet a somogyi Jután – „a’ Kaposi járásban, amely Hetesnek filiája, bőven termő fölgye ’s más jeles javai is vagynak”, mondja a Vályi-féle Magyar Országnak leírása 1799-ből. Pinczkernek született (vagyis a P.-vel jelzett rövidítés familiáris emlék a nevében) – fiatal tiszttartóként az egyik Teleki-gróf szilágysági birtokán, Girókután szolgált, ahonnét új nevét vette; itt egyébként „takarmánytermelésre alapított váltógazdaságot létesített”. ’48-ban, lassú átmenetként a hazafihoz méltó Pinczkéry néven bukkan fel a feldunai hadtestben, előbb hadnagy, majd utászkari százados Répássy tábornok segédtiszjeként, s aztán eljut Világosig is. Nyilván és elsősorban ezért honfiú – ezért oly republikánusan „mélymagyar”. Midőn az „első magyar kertész-gazdászati ügynökség”-et alapítja 1861-ben, ezt írja naptárába:

„E föld a miénk, és bármely zugában s kinek a birtokában létezzék egy gyümölcsfa, az bár közvetlen tulajdonosának hajt is hasznot, közvetve nemzeti kincs az: melynek ágaiért nem kell drága ezüstöt külföldre küldeni”. És persze olyan országos törzskönyvet nyit, amelybe „minden, a hazában létező gyümölcsfaj beiktattatik”.

Aztán magyar gyümölcsészeti albumot készít, a műfajból a legelsőt, amely lényegében hat füzet összefűzéséből áll és én mégis a legfőbb irodalmi munkájának tartom. Korábban, már a Falusi gazdában, de a saját tulajdonú Kertész-Gazdában is közli nagy számban a különféle gyümölcsök leírásait, azoknak azonosító kontúr-rajzait (még a színes nyomdatechnika elterjedése előtt vagyunk egy-két lépéssel) vagy mondjuk, a réti füvek termesztését és azok szépséges acélmetszeteit. „Örökös” gyümölcskiállítást szervez – ügynökségénél kapható is lesz „minden magyar gazdasági mag, (fű és fa úgy gabona) minden dísznövény-virág, bokor és fa, végre minden fajú gyökeres szőlő-vessző és venyige”. Minden – ami addig nehezen vagy elszórtan hozzáférhető. Csak a Falusi Gazdában, amelyet a Heckenasttal való szakításig, 1861-től 1865-ig jegyez, összesen 8497 (!) levélre válaszolt nyíltan a Galambposta című rovatában – sokfélét persze, színes személyeset és súlyos közügyet. A beküldött cikkekért való egyszerű köszönettől a dinnyemagvak és szőlővesszők küldéséig; gazdákkal, papokkal, nagybirtokosokkal, egyszerű írni-olvasni tudó atyafiakkal.

Fő műve, mondom én és nem a szakirodalom, mert az a dinnyészeti munkáját tartja annak (Gyakorlati dinnytermelés melegágyban s a szabadban. Pest, 1866.) – szóval mondom én, a főműve a színezett rajzokkal készített, könyvalakban is megjelent füzetsorozata. A Magyarország gyümölcsészete című szakmunka 1862-63-ból. Szerintem. Bár alig írt bele valamit, mégis ő a szellemi atyja, az organizátor, a gyönyörű, bár kortársai által kissé kezdetlegesnek minősített színezett rajzok elkészíttetője, a mű szerkesztője, pár gyümölcs leírója és lelkes kiadója egy személyben. Követve ideáját a tanítás művészetéről, de különösen a földről:

„Megtartani pedig nemzeti kötelesség; mert minél nagyobb az a tér, melyet nemzetünk övének mondhat… minél szorosb és tartósabb a kapocs, mely bennünket ez őseink szent vére öntözte áldott föld rögeihez köt, annál dúsabban virágzand fel egykoron nemzeti lételünk”.

Ez a mű az első komoly magyar pomológia. Az első munka, amely színes képekben igyekszik bemutatni a magyar gyümölcsfajtákat.

A kor legjobb tudósai, pomológusai szerepelnek benne: Nagy Ferenc teológiai tanár, Pólya orvosdoktor, Balogh prépost, Kovács tiszteletes Bátorkesziből és Urbanek Ferenc pozsonyi kanonok, akik egytől egyig fajegyzéket is kiadtak. (Ebből is jól látszik, kik foglalkoztak e nemes tárggyal: bujdosásból visszatérő gazdatisztek, mint Girókúti, protestáns és katolikus papok, mint Kovács, Balogh és Urbanek, orvosdoktorok, mint Entz vagy Pólya, és teológusok, mint Nagy Ferenc.) És olyan világhírű, egyben olyan örökifjú tárgyakról értekeznek itten, mint a Pónyik alma, a Marosszéki piros páris, a piros Gyógyi alma, aztán Szlavónia büszkesége a Szercsika alma, a Batul alma (ekkor még Nagyenyedi narancsalma néven). Vagy a kocskóci aranka (Balogh plébános után később Balogh arankájának nevezzük).

És az Egri körte, a Chili-szamócza (Fragaria chilonensis), a Hollandi Nagyhercegnő-cseresznye, vagy a Versaillesi szőlőke néven szólított mai ribizli. Összesen huszonhat növényt számoltam benne – a legjobbak Nagy Ferencnek, ennek az elfelejtett kolozsvári tanárnak és tordai gazdának a leírásai, még akkor is, ha néhány tévedést rögtön el is terjesztett – így például a „batul” szó eredetéről. Hajlok rá, hogy a mai legnagyobb erdélyi pomológus, Nagy Tóth Ferenc értelmezését fogadjam el. Vagyis a „batul” nem román jövevényszó volna az amúgy boglya-alja jelentésű patul-ból, miként első leírója feltételezi, inkább Nagy Tóth kutatásai alapján a „batur” szóból eredhet. Lokalizálható is az elveszett Batur nevű apátságból, amely Biharban, a solymosi vár szomszédságából az 1033-1172 között létezett és okmányokban is szerepel.

Ha szagolom e munkát és ízlelem minden oldalát, szinte olyannak látom megéledni, mint valami örökéletű igazságot. A folyamatosnak tervezett munkából sajnos csak hat füzet jelent meg összesen 48 gyümölcsfajta ismertetésével – ó, a közönség, a művelt közönség, ahogy mondani szokás, nem méltányolta a vállalkozás úttörő jelentőségét. De Girókúti nem csüggedett, mert haláláig még vagy harminc évig boldogította olvasóit mindenféle, a gyümölcsészet mezején fekvő nemes tárggyal.

Jókai atyánk végül is azt mondja Girókutiról, hogy művei igen magvasak (ha dinnyék), igen zamatosak (ha barackok) és az utókor elismerő magasztalására érdemesek (ha cukorba főzöttek). Azt is hozzáteszi persze, hogy ennél nagyobb dicséretet egy ilyen „hirtelen költőre” mondani sem tud. Ez még ennyi év elteltével is maradéktalanul igaz. Nem is tehetek hozzá mást, csak folytatom a sort: Girókutinak, ennek a méltatlanul elfelejtett honfitársunknak a megsüvegelését – ha nem is az örökkön hálátlan utókor, de legalább a magam nevében.

Ambrus Lajos író, a blog állandó vendégszerzője

 

• Megjegyzés: Juta honlapját böngészve bizony nyomát sem lelni, hogy a falu valamit is tudna neves szülöttjéről. Itt lenne hát az ideje ezen valamit változtatni. (Csíki Sándor)