SOSE GONDOLTAM, hogy egyszer, majd, valaha, a homályos történeti jövőidőkben én még az úgynevezett régi magyar irodalom fenséges tárgykörében kényszerülök aprócska karcolást tenni. És remélem, hogy Keserű Bálint, hajdani szeretett tanárom a szegedi egyetemen mindezt még megkésett kedvteléssel is szemléli – már ha ez a Lugas-szösszenet eljut hozzá.

Ő már a nyugdíjas, de még aktív professzorok kenyerét eszi, én meg harmincegynehány éve jártam hozzá, s azóta se találkoztunk. Ő az iskolateremtő tudósok fajtájából való: oktató-nevelő tanár, tudományszervező, sokoldalú tudós és filológus, akit a kora újkori szellemi folyamatok vizsgálata érdekelték talán a legjobban – a vallási újítások, filozófiai viták. De számomra mégis tanár maradt, nagyszerű, kedves és keményen, szívósan vizsgáztató.

Ezek a Keserű-vizsgák emlékezetesen hosszúak voltak, és néha igen kínosan teltek. Utolsó alkalommal például előre beírta indexembe a jelest – ám az eset még a latin nyelv emlegetése nélkül is maradandó sérülésemmel végződött. Az derült ki abban nehéz másfél órában, hogy a vártnál éretlenebbnek és járatlanabbnak bizonyulék például a magyar protestáns-polgári későhumanizmus némely alapproblémája irányában, netán a nagy Ecsedi Báthori István fohászainak nyelvi invenciójának megítélésében – a peregrinatio accademica pontos hazai hatásairól nem is beszélve. Pedig úgy kezdtük, ahogy a nagymenő tudósok szokták: bensőséges tolvajnyelven kutatásokról-értelmezésekről-szövegközlésekről és kritikai kiadásokról fecsegtünk, mint akik szemvillanásból is értik egymást. De fájdalom, úgy végeztük, ahogy a mindent bevilágító szellem szokta a föld hátán sínylődő bénákkal és kukákkal: megbocsátó mosollyal. Keserű Bálint, a nagyszerű tudós és ember szépen áthúzta a bevésett jelest és büntetésül közepesre javította. Annyit tett hozzá a maga aszkétikus modorában: holnap jöhet javítani a tanár úr. Persze nem mentem (nyár volt, Erdélybe készültem és nem egy újabb kutya nehéz Keserű-vizsgára) – azóta is nyomja a fejem fölötti polcot a Régi Magyar Költők Tára XVII. századi gyűjteményének vaskos kötete, és bizony harminc éve nem múló halovány pressziókat is érzek, ha Keserű tanár úrra gondolok. Akinek ezúton is minden jókat kívánnék.

De hát az élet úgy rendezte, hogy elém küldte, mit küldte, sodorintotta, fújta, lökte, oenológiai búvárlataim sokat emlegetett, viszont eredetiben szinte senki által nem olvasott egyik hősét az ősidőkből. Egy humanista szerzőt, akit ma mindenki nyakrafőre idéz, akit forrásként jelölnek, akit koppintanak is, mazsolázgatnak is ezt-azt belőle, ha kell, tromfolnak is vele. Olyan szerzőbe futottam – örök irgalmasság minden halandónak, aki írásra vetemedik -, akit viszont eredetiben már nem. Már nem olvas senki. Legföllebb mint a hivatkozások hivatkozásait.

Szikszai Fabricius Balázs (1530 körül -1576) derék református prédikátor vala ez a régi jó ember, akit nem olvas ma senki. Aki végül is Sárospatakon lett tanár, s aki írt halotti beszédeket, meg egy nyolc kiadást is megért latin-magyar szótárt. Amúgy persze „szép deák és görög versei bizonyítják tudományát” – ahogy Bod Péter jellemezi őt a Magyar Athenas-ben. Főműve; a halála után, 1590-ben kiadott Nomenclatura. (Nomenclatura seu dictionarium Latino-ungaricum, per clarissimum virum D. Basilium Fabricium Szikszauianum – Szikszai Fabricius Balázs Latin-magyar szójegyzéke 1590-ből.). Amelyet majd száz esztendőkig használtak tankönyvszerűen a magyar oskolákban.

Szikszaira alig kapiskáltam a Keserű-szemináriumok idejéből (sokkal inkább Merényi Varga László óráiról – róla majd még, egyszer, talán), viszont nagyon is a régi vizsgára gondoltam, és az RMKT-kötetre ott a polcon, amikor nemrégen végigolvastam az ominózus latin-magyar szójegyzéket. És 1906-os kiadójának, a nyelvész Melich Jánosnak az előszavát is. Mit mondjak: hátborzongató élmény volt.

Először is csodálatos tárháza mindannak, ami fontos! Égi és földi tudományoknak, magának a kozmogóniának, a nyelvi erőnek és sok másnak. Ha nem tudod a földközeli Fegyvernek vagy Kecskemét latin nevét – vedd elő és nézd meg Szikszainál (Machaeropolis és Aegopolis). A 236 szószedet közt ugyanúgy megkaphatod, mint mondjuk az ’Asszoni allat öltözeti’-t (Mundus muliebris), vagy a szomorú  ’Diszno szar’ nevét (Succerda). Persze egyáltalán nem frivol tudománytár ez – nyelvészeti, botanikatörténeti, halbiológiai-vadászati-madarászati és ezer másféle csoda szellemi paradicsoma.

A Nomenclatura számomra legérdekesebb passzusaiban helyet kapó gyümölcsészeti és szőlészeti anyagokmeg egyenesen perdöntőek. Olyan lélegzetelállítóan súlyos kérdések dőlnek el itten, mint hogy a Csóka-szőlő ősi Kárpát medencei gyimilcs, amely még ’Vad fekete szőlő’ néven szerepel (Vitis Lauinia). Akárcsak a Góhér (Vitis Praecoqua), amelyet Bajorként, Hulló bajorként vagy Cserebajorként ismerünk és tavalyelőtt ültettem a kis-somlai szőlőnkbe.

De írva találjuk, mondjuk a ’Mag nekől való alma’-t is (Malum spadolium), amely Rapaicsot 1932-ben arról győzi meg, hogy ez bizony nem más volna, mint az ősi Fűz alma, amelyet Bereczki Máté még 1871-ben Orbai almának keresztelt el, mivel magoncát a régi Orbai-székből kapta. És így tovább – bármely plánétáról vett nevecskéről hosszú tudománytörténeti krimiket tudnék írni. Csak növényekből, köztük számos a gyönyörű népies név, mint az ’Sz. Maria Magdolna Asszony Füue’, a ’Paponya’, a ’Hölgy maal’, az ’Iglicze’ és ilyenek, még 600-at vett fel a munkájába, ami azt is jelenti, hogy egy közepesen tanuló  diáknak legalább ennyit illet tudni a hazai füvekről. (600 növénynév, ráadásul latinul – egy mai gimnazistának?)

Pedig Szikszai Fabricius Balázs 1576-ban bekövetkezett haláláig a jól hangzó humanizmus pedagógiájának híve volt. Azt vallotta, hogy a latin nyelv oktatásánál arra kell törekedni, hogy a fafejű tanuló erről a viharvert magyar glóbuszról mindenről, ami körülötte található, szabatosan, választékosan és folyamatosan tudjon latinul beszélni. És ezért ő maga egyszerre foglalta össze korának nemzetközi tudományosságát és gyűjtötte be saját népének gazdag nyelvi anyagát; művének jelességét a sok kiadás és az évszázadnyi használat demonstrálja. Ó, boldog idők, és ez a Nomenclatura tudománytörténeti érveken túli üzenete – azok az emberek mintha még szenvedélyesen akartak volna valamit.

Talán azt a csekélységet, hogy egy egész világról, amelyben benne él fű, fa és virág, hegy, falu és város, madár és folyó, fürdő és lószerszám, az egész anyaszentegyház, a csillagok és bolygók, az emberi test és a lélek, maga az élet, szóval az embereknek arra kell törekedniük, hogy minél árnyaltabban-pontosabban tudjanak beszélni. És nem véletlenül és végképp nem öncélúan – a deák nyelv segítségével szikárabban, értelmesebben és meggyőzőbben fogják majd használni a saját nyelvüket. Ez volna hát a Nomenclatura örökifjú üzenete.

Aki nem hiszi, járjon utána – de előbb olvasson fel hangosan, jól artikulálva egy textust Szikszai 1597-es kiadásából. Aztán nekiugorhat a szótárazásnak! Probat!

„Nihil videatur in corpore hominis: nihil in pecudibus: nihil sit in culina: in cella vinaria: in cella frumentaria: ad coenam quotidianam nihil afferatur: nihil in hortis conspiciatur herbarum, fruticum, arborum: nihil in Scholis sit usurpatum: nihil in bibliotheca:  nihil in templis frequentatum: nihil in coelo sensus quotidie hominum moveat, quod pueri tui quoad ejus fieri poterit, non queant latino nominare nomine.”

• (- Mindazt, ami az emberi testen megmutatkozik, valamint a jószágok közt; mindent a konyhában, az éléskamrában, és mindazt, amit egy hétköznapi ebédhez föltálalnak; a kertben látható összes fű-, gyümölcs- és faféleségeket; az iskolába használatos valamennyi dolgot; mindent a könyvtárban, a templomi ünnepeket, valamint az ember által érzékelt összes égi jelenségeket tanítványaid lehetőség szerint képesek legyenek latinul megnevezni. – Horváth Bence fordítása)

Ambrus lajos író, a blog állandó vendégszerzője