Lajos bácsi

NEM VOLT KEDVEM leírni a ma készített vadonáns új padlizsános cukkini levesem receptjét, ahogy a sárgarépás paradicsomleves receptjét sem, pedig jó volt mind a kettő, sőt, nagyon jó.  Talán majd máskor. Azonban, hogy mégse maradjatok olvasnivaló nélkül, következzen újra Ambrus Lajos, az író. Ő az, akit irodalom címén ezen az oldalon igazán érdemes olvasni, mert ritkaság ő, figyelemre méltó, akit becsülni érdemes.

Krúdy kocsisok és masszőrök és fiákeresek és kucséberek és főpincérek világában tanulmányozta az élet titokzatosabb arcait, Móricz Zsiga bátyánk a pusztán, a helyszínen, de még a villamoson is noteszlapokra jegyezgette öreg parasztok és alföldi  pásztorok történeteit. Mikszáth kiismerhetetlen felföldi forrásokból merítette anekdotáinak alapötleteit, Márai polgári nagybácsiktól és néniktől. Nagy Lajos kubikosoktól. És így tovább.

Én most mintha a szőlőhegyi embereket hallgatnám a legszívesebben. Korábban nem figyeltem fel arra a példátlan egyensúlyra, amely a vincellér személyiségéből fakad: a közelség és a távolság pontos bemérésére, amellyel a növényt (a természetet) és az életet szemlélik. Szabó Pista bácsi volt talán az első, Somlóról, akinek bölcsessége érintett, persze zöldesen csillogó somlaija is, de leginkább boltozatos pincéjének harmóniáját bámultam, amely vagy huszonöt méter hosszúságban nyúlt el háza alatt és mindig gondosan felgereblyézve fogadta látogatóit. Az öreg eredetileg a zirci apátság vincellérje volt és 1935 óta kint lakott a hegyen – mindent tudott és látott: bort, történelmet, életet. Minden színt és formát, de a fénytörést is. Gyalogtőkés szőlőjét a legszakszerűbben művelte – mi volt ez a régi egyházi birtokhoz képest? Tudni, ismerni földet, követ, fajtát, szüretet, növényvédelmet, a pincészet ezerféle munkáit – Pista bácsi pár éve halt meg.                   

De tartozom ezzel a szöveggel is. Saját környékem, a Ság és régiesen mondva, a Hegyes Kis-Somló környékének, vagyis Kemenesalja déli csücskének talán legautentikusabb gazdájának valamiféle mini-portréjával. Ezt a gyorsfényképet rég meg kellett volna írnom a  borgátai Vajda Lajos bácsiról. Magamnak is, s talán másoknak is.

Egészen olyan ő, mintha az utolsó törzsfőnök lenne – kivesző bölény. Rajta kívül nincs már földi halandó, aki ily hibátlanul tudná a törzs régi rítusait. Mert társaságában mintha legalábbis időtlen és romlatlan fénykorokban járnánk. Mindenkit szívesen fogad – ahogy a régebbi dimenziókban történt: nem lehetett a hegyen egy pince mellett elhaladni, hogy be ne invitálták volna az embert. Ma már?! – mondja és legyint. Derűs, kiegyensúlyozott a lénye, pedig nyolcvan évesen sokféle aktuális nyavalya gyötri. Combnyaktörés, szédülések, felesége betegsége. S az, hogy ízesen, í-ző nyelvjárással beszél, legyen ráadás, merthogy büszkén megőrizte Kemenesalja autentikus hangtanát.  Egyszer, a buszra várva táskájából előhalászott egy kétoldalas latin nyelvű szöveget (épp a levéltárból jött), néznék bele.  Egy középkori királyi bejárás jegyzőkönyve volt, s szerepelt benne faluja, Borgáta neve is – nehéz, helyismeretet kívánó textus volt. Továbbpasszoltam egy középkorász latinosnak, aki szegény, vért izzadt a fordítás hevében, de végzett és visszakerült lelkes gazdájának, aki felhasználta falutörténete valamelyik lapján. Talán éppen a tatárjárás körüli  körüli dűlőnevek álltak benne – IV. Bélára, a menekülő királyra különben a környék hálás és élénk emlékezettel gondol nyolcszáz év elteltével is. Olyannyira, hogy Lajos bácsi vezetésével a borgátai hegyközség egy szép betűkkel megírt réztáblát is elhelyezett a Kissomlyó hegy tetejére. Nagy ünnepség volt a kilencvenes évek derekán, kinyitották a pinceajtókat, ő beszélt és engem is hívott, szóljak a szép számú gyülekezethez. A táblaszöveget maga írta: „A tatárok elöl menekülő királyunk, IV. Béla 1242 tavaszán kis csapatával e helyen tartott rövid pihenőt. A környék népe azóta Királykőnek hívja e kősziklát.” És lent falujában, Borgátán később egészalakos királyszobrot is avattak az ő kitartó és szívós közbenjárására.

Különben dokumentumértékű naplót is ír – Nevelő idő és a Fogyó idő címmel. Beírt mindent a nagy könyvbe, ami szűkebb-tágabb környezetében történt, örömöt-bánatot, születést, halált, a szőlő növését, termést, csapadékot – mindent, ami fontos. A mikro- és makro világot egyszerre. Invokációként a második kötet kezdésekor ezt írta:

„A fogyó idő! Nyugdíjas éveim feljegyzései. Jelzésül és okulásul az utódoknak. – 1965-től 1988-ig írtam és jegyeztem az eseményeket. A „Nevelő Idő” naplója betelt. Éppen akkor, mikor nyugdíjba mentem. Amikor 60 éves lettem. Ettől kezdve már a múló időre kell figyelnem. Vannak gyermekeim, unokáim, akik tovább alakíthatják családunk, falunk, Hazánk sorsát. A váltóbotot tovább adhatom. Ez az élet vigasztalása. Ez a megújulás!”

Aztán vendégkönyvet is vezet – se szeri, se száma vendégeinek; több író is megfordult nála, mert ő a Berzsenyi-kultusz egyik letéteményese és önzetlen, baráti érdeklődését számosan meleg szívvel emlegetik ma is. „Pannónia kismagyarban” – ha erre a nyelvtani alakzatra gondolok (az esszéíró Cs. Szabó Lászlótól származik) érdekes módon nem a szerző jut eszembe, nem is általában a pannon táj géniusza (a délnyugaté, ahogy Hamvas mondta), hanem egy ember, aki személyesen meg is valósítja, hordozza tartalmát. A derűt, a nyájasságot, a honszerelmet. Lényegében olyan világ képe ötlik fel körülötte, amelyik sose felejti el szellemi embereit. Lajos bácsinál a Hegyes Kis-Somlón a fölső pincében, amely valaha évszázadokig zsuppos volt, sokan ott is hagyták a kézjegyüket – Ágh Pistától Weöresig igen bő a névsor. A csöngei zseniről, mint kemenesalji földijéről szeretettel, ám lényeglátó  pontossággal beszél.

„Gyönge kis ember volt, felesége viszont jó erős asszony. Weöres Sándor iszogatott, de az asszony nagyon felügyelte”.

(Weöresről, a feleségről, a felügyeletről és a borról jut eszembe, hogy a friss Kortársban olvasható Szigethy Gábor nagyszerű emlékezése Weöresről. Az írás közli a költő egyik kézírásos faximiléjét, egy cetlire firkantott fogadalmát, amelyet Szigethy sikeresen felszínre bányászott. Címe nincs; ne feledjük viszont a kulcsszavakat: bor, asszony, felügyelet. Tessék komolyan venni.

„Feleségemnek ezennel megígérem és megfogadom, önszántamból és saját tervemből, hogy: egy nap fél liter bornál többet nem iszom, kivéve havonta egyszer, de akkor sem berúgásig. Berúgni maximum félévenként egyszer. Weöres Sándor Catania, 1948. január 24.”        

Most, hogy Lajos bácsi felesége nagybeteg, naponta csak délutánonként tud kibiciklizni a szőlőbe, de már csak az alsó-hegyre. A fölső magas a fájós lábnak – oda csak Tibi fia kocsijával jár. Gondosan tesz-vesz, rendben tartja a pincét, összeszedi a diót, aktatáskájából maga készítette sonkával kínál, apró poharakba friss bort tölt. Érdeklődik politikáról, helyi ügyekről és szinte minden alkalommal íróbarátai felől. Legutóbb, amikor hosszabban beszélgettünk, épp próbaszüretet tartott, mérte a mustfokokat. És jegyezte a naplóba.

S ahogy mostanában egyszer-kétszer megelőztem autóval a borgátai országúton, egészen olyan volt, mint az Ararátra vagy más szent hegyre igyekvő kerékpáros Buddha, aki minden fontosat tud az életről. Aki nem siet, nem kapkod, de nem is őgyeleg, mert ismeri az út erényét. Úgy halad, ahogy kell – tökéletes pontossággal járva a maga útját. 

Ambrus Lajos író, a blog állandó vendégszerzője