A KREISCHBERG tövében jutott eszembe a Nagyalföld gasztronómiájáról írt írásom, amiben a sokszor csodált Krúdy Gyulát idézem. Krúdy az műveiben egy teljesen más ritmusú és stílusú étkezési kultúráról ad hű képet, mint amit ma ismerünk, vagy egyáltalán elképzelni tudunk. Villásreggeliből maradt székelygulyás, vagy leveses kispörkölt? Esetleg gulyás, velős konc? Ugyan, ki hallott már ilyet reggelire, vagy tízóraira?

Pedig volt ilyen, és nem is oly’ régen. Nos, a Kreischberg tövében pájslit vacsorálva  jutott újra mindez eszembe.

Érdekes, hogy  háziasszonyok a savanyú tüdő elkészítésétől is többnyire idegenkednek, ez a fogás – különösen, ha borjúból való és zsemlegombóc adatik melléje – régóta és ma is kedvelt tízórai étele a vendéglőkben sörözgető embereknek. Szeretik az emberek, mert jól elkészítve, valóban ízletes dolog, és szeretik a vendéglősök, mert fűszeres és savanykás jellegénél fogva, erősen kívánja a sört, miért is a publikumot könnyen meggondolatlan költekezésre csábítja. De nem csak tízóraira és előételnek, hanem önálló vacsorafogásnak is alkalmas a savanyú tüdő – népiesen és pestiesen: pájsli.

Eltelt már 77 nyár is, mióta Magyar Elek az Ínyesmester Szakácskönyve című örökbecsű művét kiadatta. Ebből idéztem az előbb. Magyar Elek, akárcsak Krúdy, még arról ír, hogy tízóraira és vacsorára is ették a kedvelt pájslit. Ma már nem tudok olyan sörözőt, ahol a birka-, vagy borjútüdőből, szívből készült ételt ehetném. Előbb, és gyakrabban találni rákokat, távoli vidékek jellegzetesnek vélt ételeit, mint a történelmi közelmúltnak ezt a kedvelt és ízletes eledelét.

Nem oly rég még a háztartásokban, ügyes háziasszonyok is kiválóan készítették, és gyakran jobban is, mint a vendéglősök. Része volt ez az étel a háziasszonyok menü választékának, amit uruknak készítettek. Ma már se úr, se pájsli, és az étel kiveszni látszik, pedig, miként Magyar Elek is írja:

„szeretik a vendéglősök, mert fűszeres és savanykás jellegénél fogva, erősen kívánja a sört, miért is a publikumot könnyen meggondolatlan költekezésre csábítja.”

Nos, úgy látszik, hazánkban a vendéglősök már nem szeretik, és inkább hisznek a más égtájak, más éghajlatok, és más szokások szülte ételekben, mint a saját hagyományainkban. Pedig az ínyünk most sem hazudna és bizonyára rajtam kívül is akadna, aki szívesen  fogyasztaná a jól elkészített, forró, kellemesen savanykás pájslit.

• Valahogy úgy esett, hogy a nagy és folyamatos modernizálások, és útkeresések közepette sok egyébbel együtt elvesztettük ezt az ételünket is, hogy mára már Ausztriába kelljen ezért is menni.

A pájsli

A belsőségek méltatlanul mellőzött eleme a tüdő, népies nevén pájsli, amit, például Sopron környékén is, sokfelé „pejsli”-nek is ejtenek. Előkészítése során a nyelőcsövet, a gégét és a bőnyegeket  eltávolítjuk és általában sós, vöröshagymás, fokhagymás vízben a léppel együtt főzzük meg. Az így megfőzött és az ételek szerint eltérően fűszerezett tüdőből például tüdőtokány, tüdős rizs, tüdővagdalék-leves, tüdős-táska, szalontüdő is készülhet. A klasszikus módon készült osztrák, pontosabban monarchiabeli szalontüdő (Kalbsbeuscherl) igen finom tud lenni. (A fotó a sokak által jól ismert Moser sörözőben készült, a Kreischberg lábánál.)

Krúdy Gyula „Boldogult úrfikoromban” (1929) című írásának tanúsága szerint a jó pájsli három titka a kövekező:

„Bő lében legyen, hogy kanállal lehessen fogyasztani, mert ez a pájsli első titka. Második titka, hogy apróra, köröm nagyságú szeletekre legyen vágva a tüdő, mert akkor fő puhára az étel. A harmadik titok, hogy ne csak egyfertálynyi citromot adjanak az ételhez, mint a modern vendéglőkben, hanem egy felébe vágott citromot. Nem szeretem az olyan vendéglőket, ahol mindent hosszadalmasan kell magyarázni.”

Krúdyt ma is jószívvel ajánlom minden séf  kötelező olvasmányának, mert kevés az olyan író, költő a magyar irodalomban, aki a rezignáltságot, vagy forradalmi hevületet az asztali örömök értő megéneklésére cserélte volna fel. Hálátlan szerep ez, kevés babérkoszorút osztanak érte, miközben – lássuk be – szerencsére még napjainkban is többször akad dolgunk a pájslival, mint a véres forradalmakkal. Ez újra csak rámutat arra: igazságtalan dolog az ételről irodalmi igénnyel írók alábecsülése.

Miközben látható, hogy a szalontüdő generális monarchia-korabeli étel volt, azért napjainkra jobbára csak a klasszikus bécsi konyha dicsekedhet vele. Mi, a Lajtán túliak, már kevésbé. Nézzünk meg egy receptet, hogy láthassuk, miképpen készítik odaát a pájslit klasszikus bécsi stílusban, merthogy ilyen van, miközben klasszikus budapesti stílus nincs. (Miért is nincs, kedves Magyar Turizmus ZRt?)

Recept: Szalontüdő klasszikus bécsi stílusban (6 főre)

Hozzávalók: 1000g borjú tüdő és szív, 7 db közepes sárgarépa, 1 db közepes zeller, 5 db sárga répa (hasonló, mint a narancssárga sárgarépa, de ennek a színe tényleg sárga), 3 db babérlevél, kakukkfű, borókabogyó, almaecet, egész feketebors, 6 db közepes méretű vöröshagyma, 150ml étolaj, liszt, cukor, 60ml száraz vörösbor, mustár, tejföl, 1 ek. kapribogyó, 1 szelet szardella, 2 ek. petrezselyem levél aprítva, 1 kis csokor metélőhagyma, citrom.

• Elkészítés: a tüdőt és a szívet több órán keresztül áztassuk hideg vízben és a vizet gyakran cseréljük. Tisztítsuk meg a gyökérzöldségeket. Egy részér (800g) vágjuk darabokra, míg a maradék részt (120g) vágjuk finom csíkokra. Erre az étel befejezésénél lesz majd szükség. A szívet, tüdőt és a darabokra vágott zöldséget tegyük egy lábosba. Adjunk hozzá annyi vizet, hogy ellepje. Adjuk hozzá a babérlevelet, 1 csokor kakukkfüvet, 1 tk. feketeborsot, 6 szem borókabogyót, egy kis ecetet és lassú tűzön főzzük. Ha megfőtt és lehűlt, a szívet és tüdőt vegyük ki a főzővízből és vágjuk vékony szeletekre. Tisztítsuk meg a hagymákat és vágjuk fel finomra (kb. 500g). Edényben kevés olajat hevítünk, amiben a hagymát aranybarnára dinszteljük, majd 1 ek. lisztet adunk hozzá és rántást készítünk. Cukrot adunk hozzá és megvárjuk, míg feloldódik. 1 liter alaplével (borjú, marha) felfőzzük a rántást. Hozzáadjuk a vörösbort és 10 percig főzzük. A szószt simára keverjük (szűrjük). A finomra vágott zöldségeket, szívet és tüdőt a szószhoz keverjük és további 15-20 percig főzzük. A végén mustárral,, kapribogyóval, citromlével, kakukkfűvel, szardellával, tejföllel, sóval állítjuk be a kívánt ízt. Petrezselymet, metélőhagymát adunk hozzá.
• Zsemlegombóccal, grízgombóccal, burgonyapürével, kenyérrel tálalhatjuk.

Következzen egy másik recept, amit a minapában küldött nekem Horváth László, az ausztriai Kismartonban (Eisenstadt) működő Esterhazy étterem séfje, aki a Valentin-napi menü első fogásának tálalta ezt az ételt. „Tejes borjú-Beuschel grízgombóccal”, szólt az étel megnevezése, amit kedvcsinálónak szánt a séf. Ez egy más, a klasszikustól némiképpen eltérő felfogás, ahol a szalontüdő nem zóna, vagy főétel, hanem meleg, savanykás, a söriváshoz is kedvcsináló előétel, ízelítő – grízgombóccal. Horváth Laci így írja le az elkészített étel receptjét:

Recept: Szalontüdő Horváth László receptje szerint

„A borjúszívet, tüdőt és nyelvet hagymás, fokhagymás, babérleveles vízben, egész borssal fűszerezve főzöm meg, majd a főzőlében hagyom kihűlni. Ha kihűlt, megtisztítom nyelvet, a szívet, és a tüdőt és lefagyasztom. A főzőlevet a felére főzöm be. A megfagyott belsőségeket szeletelő géppel vékonyra szelem, majd a szeleteket éles késsel gyufaszál vastagságúra vágom. Libazsíron mogyoróhagymát pirítok, majd cukorral és liszttel rántást készítek. A rántásra zúzott fokhagymát dobok, és felöntöm a főzőlével. Felforralom, és ecetes uborka- és zöldcitrom levével, sóval, majoránnával, csipetnyi tárkonnyal és mustárral ízesítem. Apróra vágott ecetes uborkát, sárgarépát, petrezselyemgyökeret, és pirospaprika kockát főzök bele. Beleteszem az összevágott belsőséget, és ismét összeforralom. Cukorral, sóval, borssal, és zöldcitrom levével állítom be az ízeket.

A grízgombóchoz a grízt sós, őrölt borsos tejben megfőzöm, majd vajat, reszelt parmezánt és tojássárgáját keverek hozzá. Gombócokat formázok belőlük, és bő zsírban kisütöm őket Tálaláskor friss tejfölt és metélőhagymát adok hozzá.”

Remélem, hogy ezekkel a receptekkel sikerült kedvet csinálnom a szalontüdőhöz.! Jó étvágyat kívánok!

Csíki Sándor♣