Örök szüret

TÉL DEREKÁN a szüretre, a simogató melegre, Krúdy, Márai, Berzsenyi, Kisfaludy, Jókai, Babits, Hamvas, Tatay, Ady, Mészöly szüretére gondolni több, és más, mint könnyedén emlékezni.  Senki nem írt a szüretről az elmúlt időkben mélyebben és megérintőbben, mint éppen Ambrus Lajos író, kedves barátom. Ajánlom mindenki figyelmébe. (Csíki Sándor megjegyzése)

„A domb hangzott a beszédes madarak trillájától, messze a szőlőpásztor durrogtatta mordályát. És végig a domboldalon daloltak a szedőlányok. A présház kéménye füstölgött, és nagy, dohos hordókat hengergettek a vízeresztő felé. A nap ragyogott az aranypiros táj felett, Galambos bácsi pipájából kékesen szálldogáltak a füstkarikák. Ilyen volt hajdanában a szüret.” – írja számtalan variációja közül az egyikben Krúdy Gyula bátyánk, a magyar szüretek legavatottabb tollú bajnoka.

Miért is? Mert ilyenkor, szeptember végén, október elején az egész ország egy merő hordó-mosás-gurigatás-áztatás volt, felajzott készülődés: országos szüret Nagyszőllőstől Alsó-Lendváig és Szilágyballától Bazinig. Mintha valami rendkívüli dolgok estek volna. Szereplője volt mindenki, mert akkor még valóban akadtak szőlőhegyek mindenfelé, ahol csak megérett a borág, ahogy a régiek mondták és kapacitás is akadt rá mindenfelé.

Nadrágos emberek utaztak vonattal vendégeskedni, „szüretre” – a nagyenyedi kollégiumban szüreti vakáció járta, s a kisdiákok vagy hazautaztak a nagy eseményre és otthon pusztították az időt, vagy beálltak szedőnek a csombordi hegyoldalra, esetleg vendégségbe némely vidéki lányos házakhoz. A szüret valóságos össznemzeti „hívás” volt, mint valami embereket is érintő univerzális szarvasbőgés, és nem csak a beszélyekben és regényekben – elszármazott családtagok igyekeztek haza, a katonáéknál szabadságolások estek, porzott a kocsiút a delizsánszok alatt és vándorpoéták, de leginkább gyalog-muzsikusok vették az irányt a szőlőhegyek felé.

Utazott a magyar szüretek legavatottabb tollú bajnoka, Krúdy-Szindbád is, hogyne ment volna, mivel kitört belőle a nomád vér és menni kellett. „Ősszel útrakelt a hajós, mélyen beszívta a táj illatát, megszállt Miskolcon a »Koroná«-ban, lelkére beszélt az öreg Böcögőnek, hogy vacsorához idejében hűtsenek be egy üveget abból a könnyű csigerborból, melynek »Geszti szerelem« volt a neve s a kampósbotját karjára akasztva, oly ünnepélyesen indult neki az Avasnak, mintha a borpincék között találkozója lenne valamelyik öreg luteránus sírból kimászó kísértettel éjfélkor, akivel aztán megbeszélik a szorgos város bizalmasabb irodalmi és társadalmi botrányait” – írja hű krónikása Márai a Szindbád hazamegy-ben. Legszívesebben a szokásos díszlet alatt üldögélt ez a hajós-Szindbád is; abban az örök-ikonban, amely a jobb magyar szőlőhegyeket keretezi azóta is: sárga és vörös szőlőtőkék, szedőlányok a sorokban, egy-két terebélyes diófa kőasztallal, ahol régi történelmi művet lapozgathat a mester a szüreti vacsorára várakozva. Ez az idill – nem is lehet Krúdyt másképp értelmezni, úgy pláne nem, hogy puttonyt akaszt a hátára és beáll cipekedni az évődő-énekelgető asszonyok közé.

Márait, a Krúdy-rajongót meg végleg nem – plebejus gesztussal szőlőgerezdeket vagdosni? Ő még inkább polgári arisztokrata volt, hiába írta nevezetes sorait a magyar borokról szóló traktátusában, „Ha megöregszem, pincét akarok…” A patriarchális Berzsenyi gazda szüretre birkát vágatott és asszonynépét nekiállította a kenyérdagasztásnak, a diós és mákos kalácsok és mindenféle mazsolás kuglófok sütésének. Szüretei alatt is az „agg diófám alatt” tanyázott a legszívesebben, a présház mellett, és a nótaszóval végzett munka befejeztével maga is vígan ropta a barbár-fennkölt kanásztáncot:

„Hüccs ki disznó a berekbe / Csak a füle látszék! / Kanász legény a bokorban / Menyecskével játszék!”

De ha „cselédimet nyugodni eresztem” s „tüzemet gerjesztem”, szóval a hamvadó parazsat kotorgatva, mint valami egzotikus varázsgömböt, meditálni tudott a végtelen örökké aktuális kérdéseiről, életről, halálról, Isten egyedülvalóságáról és az ember sorsáról.

„Már elestvélyedtem, / Béborult az élet’ vidám álorczája! / Még két mulatótárs van ébren mellettem: / A’ szelíd szerelem hamvadó szikrája, / ’S bús melancholiám’ szomorgó nótája.”

Kisfaludy Sándornál is mulatság a szüret, nem munka (az urak számára) és a legkevésbé sem metafizikai obszerváció. Himfy könnyed, biedermeier badacsonyi szürete a víg és gondtalan szerelem toposza. (A titáni és alkoholista Beethoven meg is zenésítette a Kesergő szerelem Himfy-énekét, mert a rossz nyelvek szerint a borissza zeneköltő az érthetetlen magyar textusban boldogan ismerte fel a Badacsonynak borral is összekapcsolható nevét.)

Írók a szüreten – Krúdy még vastag könyveket lapozgatott, Ady filagóriában üldögélt. Van egy kedvenc képem, amely Érmindszenten készült, a csodás piros bakator hazájában. A költőfejedelem felöltőben, mellényben, csokornyakkendőben üldögél a szokásos félérebillenett fejjel, előtte kézirat és hamutál, félbehagyott cigarettával s körülötte mindenfelé szőlő- és repkénylevelek.

Jókai svábhegyi szüreteikor kékkötényt kötött és szolid erőszakkal dirigálta házanépét, szigorú fegyelemben és szinte merkantilista buzgósággal számlálva a beérkező fürtöket.

Babits gyermekkora szekszárdi szüreteiről beszél halálos betegen, amint a Vármezőn kitekint a reménytelen novemberi ködökbe. Még leginkább Hamvas Bélát tudom elképzelni, mint aktív szüretelőt, „író a szüreten”, overallt öltve különösebb teketóriázás nélkül beszáll a munkába, annak is az érett férfiakra váró részlegébe, a daráláshoz és a kosaras préshez, ahol a lassúbb, de keményebb szüreti munkálatok folynak. (És persze másokat is, példul a Badacsony nagy ismerőjét, Tatay Sándort, aki remek rizlingeket készített, vagy Mészöly Miklóst, akiről tudom, hogy otthon sokszor puttonyozott, bár számára a szőlőhegy már leginkább dzsungel és vadon volt, hajdani míves kultúra. S persze Takáts Gyulát, a régi somogyi és zalai szőlők kiváló tudósát; s a sor, ha nem is a végtelenségig, maiakkal is folytatható.)

• Ajánlatos hát, hogy mindenki megtalálja saját szüreti toposzát – mert egyre inkább kikopik mögüle minden belső idill, a víg nótázás, a katartikus kanásztánc, a vén diófa kőasztallal bukolikája, hacsak nem valami idegenforgalmi attrakcióba futnánk bele.

Mert nincs már Ady intim filagóriája. Babits és Mészöly szekszárdi szőlőhegye – a legjobb dűlőket még a költő életében megkezdték parcellázni. Jókai józan és parádé nélküli szürete. Vagy az időtlen patriarchális nyájasság.

• Hol van mindez? Szőlő se nagyon van már. És persze saját ifjúság se, ahogy Krúdy siratja a régvolt magyar felhőket, a levegőt és tájakat, s miként Ady is az „ifjúságom kicsalt véré”-t emlegeti a Zilahi ember nótájában.

Aztán Hamvas ironikus és csillogó, sokszor félreértett borkatalógusát is újra lehet(ne) írni. És Márai arisztokratikus, de mélyen intenzív megfigyeléseit is, különösen a hosszú, szalamasárga és varázslatos őszökről, amikor mustszag úszik versenyt a levegőben az ökörnyállal – ősz se nagyon van már, melyre a sikeresen megvédett szőlőnek a legnagyobb szüksége volna. Talán az idén, mondom én is saját szüretemre gondolva és készülődve, igaz, egyedül már, mert aki engem szeretett, nincs már, és hiánya nem költői fikcióimban jár át, hanem a jeges valóságban. De a szüret öröme és melankolikus szomora akkor is örök, mint e földi vendégség, amelyben élünk. 

(Ambrus Lajos író, a blog vendégszerzője)