AMBRUS LAJOS: Kerti izsóp (fűszerkert)

KERTI IZSÓP – Az aromás ajakosok közé tartozó 50-80 cm magasra növő félcserje Izsóp (Kerti izsóp, Hyssopus officinalis) neve görög ugyan, de maga a növény valószínűleg héber vagy arab eredetű. Csapó József 1775-ös Új füves és virágos Magyar Kertjében még arról beszél, hogy „a’ kertekben mindenütt termesztik az Isopot, de önként hol és mitsoda Országban terem, még eddig a Tudósok ki

nem nyomozhatták”. Veszelszki pár évvel később (1798) saját füveskönyvében (’A növényplánták országáből való erdei és mezei gyűjtemény, vagyis Fa- és Fűszeres könyv) szóvá is teszi Csapó tájékozatlanságát, mondván

„holott Cameriarius maga vallja, hogy Némert országban a’ Streitbergi kastély mellett lévő hegyen eleget talált, és Lonicerus is emlékezik a’ Hegyi Isopról”.

Ma már tudjuk, hogy a rozmaring, levendula, kakukkfű, majoránna és borsika (Satureja) társaságában a Földközi-tenger környékének vidékén őshonos; különösen a neki megfelelő száraz vidékeken oly nagy mennyiségben fordul elő, hogy pl. Spanyolország belső magas vidékeinek jellemző flóráját alkotja testvéreivel együtt. (Afrika északi részein, egy múlt századi művelődéstörténeti tanulmánykötet közli, a medeshari völgyben a rozmaringbokor az olajfa mellett az ottani kabilok és beduinok egyedüli tüzelőanyaga.) Igen jó illatú méhlegelőt ad. A templomok környékére előszeretettel ültetik, mert szentelt víz hintésére használják – különösen a keleti szertartású egyházakban. Szakrális növény-volta miatt a fűszernövények között jelentős, kitüntető irodalma van; a mezei izsópot, írja az 1578-as első magyar

nyelvű füveskönyv szerzője Méliusz Juhász Péter, „Kalastromi, Egyházi Hysopnac híyác”. A Biblia is gyakran említi ; így a vér hintésére II. Móz 12:22 („És vegyetek egy kötés izsópot és mártsátok a vérbe, a mely az edényben van, és hintsétek meg a szemöldökfát és a két ajtófélfát abból a vérből, mely az edényben van”), vagy a bélpoklosok rituális tisztulására használatos növényként (III Móz 14. IV Móz 19:6). De említi a libanoni cédrus ellentéteként I Kir 4:33

„[Salamon] Szólott a fákról is a Libánon czédrufájától az izsópig”) , és oly erős rúdszerű ága lehetett, hogy ecettel telt spongyát is elbírt Ján 19:29 („Vala pedig ott egy eczettel teli edény. Azok azért szivacsot töltvén meg eczetettel, és izsópra tévén azt, oda vivék az ő szájához”.

A Zsolt 51:9-ben is szerepel:

„Tisztíts meg engem izsóppal, és tiszta leszek.”

Kétféle izsópot említ Veszelszki is: „kertbéli az egyik, másik mezei, réti és erdei; ’a kerti jószagú, kék virágú, de fejér és veres is találtatik, tsak hogy magasan nem nő,”.  Gyökere és gyökértörzse karószerű, függőleges, többfejű és több szárat visel. Levele, mondja Lippay „igen hasonló a ’ rozmaringhoz: csak hogy egy kevesé szélessebb annál, és világos színű zöldebb. Ezt is szélrül ültetik a’ táblában, és cziffrákat is csinálhatnak belőlle, megnyírhetik ennyihányszor, jó bokrosan nől, ha magvát nem akarják venni”. Virágzata egyoldalra néző álfüzért alkot, virágai rövidkocsányosak. Pártája kék, ritkábban piros és fehér, kétajkú. Virágzik júniustól augusztusig. „Augusztusba lemetéllyék, megszáraszszák” folytatja Lippay; a növény földfeletti részét gyűjtik, amely a drogkereskedelemben Hyssopi herba néven ismert. Jellemző fűszeres, kissé kámforos illatú, fűszeres, keserű ízű.

Talajban nem válogatós, szereti a fényt; száraz domboldalak betelepítésére alkalmas; nem kíván zsíros földet, hanem napfényt. Szaporítható magról, dugványozással és tőosztással – „Kikeletkor, mikor a’ nap egyenlő az étszakával, elültethetik”. Gyommenetesen kell tartani, ezért évente egyszer-kétszer kapálják; magszükséglete kat. holdanként 250 gr, vagy 30 000 palánta. A magvak 2-3 évig csíraképesek. Növényhozama kat. holdanként 10-12 q száraz anyag. Évente többször vágják virágzás előtt; a levágott növényt szellős, árnyékos helyen (padláson) szétterítik és szárítják mindaddig, míg a vastagabb szárrész is könnyen törhetővé válik. Kb. 5 kg nyers növény ad 1 kg száraz árut. A növény 0,3-0,9 % illóolaj mellett cserzőanyagokat, gyantát és festőanyagokat tartalmaz, a gyógyászatban mind belsőleg, mind külsőleg használják. Méliusz Juhász is részletezi mindkettőt; léghurutnál, asztmánál, éjjeli izzadásnál, valamint öblögetésekre, folyásoknál, szájüreg gyulladásnál – még „a Lónac, Baromnac rihességét meg gyogyítja ha olayban az Hysopot meg főzed és a Juhra, Baromra kötöd”. Minden régi füveskönyv szerint az izsóp igen jó szárazság ellen; asszonyok nyavalyáját megindítja.  Már a koraközépkori salernóiak is, „’a Salernitánusok”, jelzi Veszelszki, szólnak az izsópról:

„Torhát, és a’ nyálat Izsóp kitisztítja,
Belső részeidben valahol találja,
Mézzel elegy főve tüdődet javítja,
Ortzádnak pediglen jeles színét adja.”

Antonius Mizaldus XVI. századi francia matematikusnak, orvosnak és csillagásznak egy feltehetőleg colligátumban megjelent latin nyelvű munkáját a nagyenyedi tanár és református lelkész Nadányi János magyarítja és adja ki Kerti dolgoknak leírása címmel 1669-ben Kolozsvárott. E műben is természetesen szerepel az izsóp sok orvosi haszna – de található egynéhány, másutt nem szereplő konyhai praktika is. „Ha porát hörpölő tyukmonyban eszed” szól a szakácsoknak szóló biztató tanács, az bizony „az elaluvó szerelmet indítja”. Vagy: „Ha új vagy régi babbal és földi mogyoróval egybefőzöd, mind a városiaknak, mind falusiaknak kedves ételek lészen.” Konyhában általában levesekhez, vadhúsokhoz, nyúlhoz, bárányhoz használják – segíti az emésztést; s már Lippay is azt jegyzi meg

róla, hogy minek utána augusztusban lemetélik és szárítják, mindenhol „jó lész az étkekben”. És „Misculantia [keverék]salátában is élhetnek a levelével és sásában [mártásban]”. De egyik füves könyv sem részletezi aprólékosabb konyhai hasznát; Nadányi úgy is zárja munkája idevágó fejezetét, hogy a kerti izsóp használatában a szakácsok csak „forgolódjanak az ő dolgok körül”.

Ambrus Lajos József Attila-díjas író, a blog állandó vendégszerzője