KRACH VAN BABÁM – mondom magamban újra és újra, kifelé is kacsingatva, üzenve, s másoknak is jelezve. Igen, krach van babám! A krach szó ízére egyábként a napokban  Bächer Iván emlékeztetett újólag a szerzői estjén, a Spinozában. Krach van, sőt KRACH! Csúnya, nagyon csúnya krach! Olyan, amilyenből bőven akadt már, mint Konratyev is írta, s mint Bródy János édesapja is az elhunyta előtt új gondolatokkal elemezte (kár, hogy nem írta meg).

Krach van, nagy krach! Írtam a válságtortáról, a válságkonyháról, a válság gyermekeiről, Claráról, 2008-ban írtam már arról is, hogy ez a válság meddig is tart még, s a hülyeség korszakáról is szót ejtettem. Ne is számítsunk hát semmi jóra, mert KRACH van babám! Olyan, amilyenbe már a nagyszüleink is belerokkantak, s amiről ők éppúgy nem tehettek, mint mi most, erről a 21. századi krachról. Ez is olyan krach, mint a többi, s mindnek közös jellemzője, hogy nem a tömegek okozzák, de végül törvényszerűen és legnagyobb mértékben mégis ők szívják meg. Mindig így volt. Ma is így van. Barlanglakó őseinknél éppúgy, mint most, kicsivel odébb. Csak néha engedi meg a történelem, hogy elaludjon az éberségünk és elfeledjük, hogy a világot minden korban a társadalmi igazságtalanság jellemezte és jellemzi. Most újra jobban, mint szebb időkben, mert a hatalmasok is feledékenyek.

Van-e remény? Remény természetesen mindig van, volt és lesz! Most is! Egyszer csak vége lesz ennek is, aztán néhány esztendőnyi, legfeljebb egy generációnyi óvatoskodás után kezdődhet megint minden újra, úgy, mint azelőtt. Meddig? Természetesen egy újabb, egy még csúnyább és még mélyebb krachig. Mindhalálig!

• S, hogy mindez miről is jutott eszembe?
• Nem is tudom.
• Talán bal lábbal keltem…

Csíki Sándor♣