FOLYTATÓDIK Berecz Edgár „Kis asztali illemtan, avagy hogyan viselkedjünk az étteremben” című kézikönyvének közlése. Edgár ezúttal az asztal foglalásról, öltözködésről, az éttermbe érkezésről és a rendelésről mondja el a gondolatait. Megannyi lényeges momentum, amit ismerni szükséges. (CsS)

Asztalfoglalás

Nagy éttermekben, főleg luxuséttermekben feltétlenül szükséges az asztalfoglalás. Ide nem lehet csak úgy, amolyan Pityi Palkó módjára beállítani, hogy: itt vagyok, és szeretnék ebédelni, vagy vacsorázni. Az asztalfoglalás ma már megszokott dolog a világ nagyvárosaiban és a következőképpen történik:

Hívjuk fel az éttermet, mutatkozzunk be és jelentsük be igényünket, hogy X napon X vendég társaságában vacsorázni szeretnénk, és amennyiben van szabad asztal, helyet szeretnénk foglalni.

Szabad asztal esetében a következoket diktáljuk be a pincérnek vagy a menedzsernek:

– nevünk, lakcímünk és telefonszámunk
– a foglalás napja és órája
– ebéd vagy vacsoraidőre szól-e a foglalás
– a lefoglalt helyek száma és dohányzó vagy nem dohányzó asztalt szeretnénk-e
– a gyerekek száma
– igényelünk-e különleges szobát, vagy termet
– igényelünk-e speciális menüt, vagy gyerekmenüt
– tartózkodunk-e a disznóhústól, stb.

Telefonálás közben beszéljünk hangosan, legyünk udvariasak, a beszélgetés pedig legyen rövid, kimért és könnyen érthető, mert ugyebár a telefont nem a locsogásra találták fel.

Japánban, Tokióban vannak olyan francia luxuséttermek, ahol akár két évig is várakozni kell, hogy az ember asztalt foglalhasson, annyira nagy a forgalom. Ahol én dolgoztam az O Barquinho és a Zur Deele francia, illetve német luxuséttermekben, ott a várakozási idő csekély pár hét volt, bár igaz, hogy a karácsonyi vacsorára már júniusban kezdtek asztalt foglalni.

Öltözködés

Az öltözködésnél a legfontosabb tényezo a jó ízlés, és nem a divat, mint ahogyan sokan gondolnák, természetesen figyelembe kell venni az évszakot, a napszakot és az alkalmat. Egy mondás szerint a ruha jellemző viselőjére, pontosabban a ruházat és a színek összeválogatása jellemző viselője ízlésére. Ezért fontos, hogy úgy öltözködjünk, hogy öltözetünk ne legyen nagyon divatos, kirívó, szemtelenül hivalkodó, és persze megfeleljen az alkalomnak. A nagy éttermekben nagy fontosságot tulajdonítanak a ruházatnak, aki pl. rövidnadrágban, farmerben, sportruhában, pulóverben, vagy divatos reklámfeliratoktól hemzsegő műanyag öltözetben jelenik meg, azt be sem engedik. Lehet akárki, és legyen bármennyi pénze. Ezen kívül vannak nyakkendős helyek is, ahol megkövetelik a nyakkendő viselését.

A legjobb megoldás az arany középúton maradni: ne legyünk ódivatúak, de nem illik behódolni a legújabb divat túlzásainak sem. Egyszerűen legyünk elegánsak, azonban vigyázat! Az elegancia nem a túlöltözöttséget és a felcicomázottságot jelenti. Mindenki lehet elegáns, attól függetlenül, hogy a ruháit nem szabónál rendeli, hanem készen vásárolja. Az elegancia ma már nem pénz, hanem ízlés kérdése. Fontos, hogy a ruhadarabjaink színét és szabását az alkalomhoz illően tudjuk megválogatni, vagy hogy különbözo színű ruhadarabokat harmonikusan tudjunk társítani. Néhány furcsaság, öltözködési ficam, amit illik kerülni az éttermekben:

• – a szivárvány minden színében tündöklő papagájviselet
• – műanyag, és színes feliratoktól hemzsegő reklámember-ruha
• – öltöny mellénnyel és nyakkendovel, de sportcipovel
• – sportruházat félcipővel
• – öltöny bakanccsal
• – nagyon rikító színű állatos vagy indiános nyakkendo
• – öltöny házi kötött szőlőindás pulóverrel, de nyakkendo nélkül
• – kék ing, kék nyakkendo zöld zokni trió
• – sötét színű öltöny fehér zoknival
• – kék kabát zöld nadrággal és barna zoknival
• – kockás ing öltönnyel és nyakkendovel
• – farmernadrág, ing, nyakkendő és zakó sportcipővel
• – farmer és kockás ing, vagy egyéb munkaruha
• – a mellényen kívül hordott nyakkendő
• – egymással nem összeillő színű és szabású női ruhadarabok
• – csíkos, vagy feliratos fehér zokni öltönnyel
• – terepszínű ruházat
• – vastag gumitalpú cipoő, vagy szandál öltönnyel
• – túlságosan sok ékszer, vagy hasonló karácsonyfadísz

Megérkezés az étterembe

Az illem úgy diktálja, hogy ha egy férfi és egy nő mennek valahová, a férfi nyisson ajtót a nőnek, és engedje előre. A szabály alól kivételt képeznek a vendéglők, az éttermek, és általában minden vendéglátóipari létesítmény. Ennek a szokásnak valószínűleg az az eredete, hogy régen, a középkorban a csapszékek és a kocsmák tele voltak duhajkodó részeg matrózokkal, vagy béreslegényekkel. Esténként egy-egy verekedés vagy késelés nem ment különlegességszámba, sőt a napi program részét képezte. Ezért mindig a férfi ment előre, hogy a terepet kikémlelje, és az esetleges támadásoktól a nőt megvédje, mert gyakran előfordult, hogy az érkezőt levegőben röpülő boroskancsók, palackok, csontok és kések fogadták. Ha hárman mennek be pl. két férfi és egy nő, akkor legelöl menjen egy férfi, középen egy nő, és a második férfi utóvédként zárja a sort a hátulról jövő támadások ellen. Más szabályok szerint cukrászdákban és eszpresszókban a nőket szokás előreengedni. Mielőtt belépnénk egy étterembe, oltsuk el a cigarettánkat, mert nem illik sehová sem füstölögve betérni, és vegyük le a kalapot. De ezt már mindenki tudja, ha nem is tartják be egyesek. Amennyiben nem foglaltunk asztalt vagy nem jelentkeztünk be, az asztalkeresés feladata mindig a férfire hárul, esetleg bízhatjuk ezt a pincérre is.

Japánban és Nyugat-Európában a luxuséttermekben nem kell asztalt keresni, a pincérek már a bejáratnál megkérdezik, hogy hány személyre parancsolnak, dohányzó vagy nemdohányzó helyet szeretnének-e, majd a kérdések tisztázása után asztalhoz vezetik, és leültetik a vendégeket. Kis éttermekben vagy vendéglőkben, ahol erre nincs igény és mód, vagy ahol a hely színvonala nem teszi ezt szükségessé, a férfi dolga szabad asztalt keresni. Több szabad asztal esetében a választás szabadságát (vagy a szabad választást) a nőnek kell felkínálni. Lehetőleg olyan helyet keressünk, amely a legvédettebb, a legcsendesebb és ahonnan a legszebb kilátás nyílik. Ezután vessük le a kabátunkat, gyorsan akasszuk a fogasra, majd segítsük le a nő kabátját és ültessük le. Addig nem ülhetünk le, amíg a nő helyet nem foglalt. Nos, idáig meg szokott érkezni a pincér is. (Ha a fogas foglalt, nem illik más kabátjára ráakaszkodni. Ez esetben tegyük a székre a kabátunkat).

A rendelés leadása

A jó pincért nem kell hívni, megérkezik az magától is, főleg, ha látja, hogy a vendégek kényelmesen elhelyezkedtek az asztalnál (kb. három percet szoktak adni a pincérek a vendégeknek, hogy kényelembe helyezzék magukat), mert hogy senkit sem illik lerohanni az étlappal. Megtörténik, hogy a pincért hívni kell, teltház esetén elofordul az ilyesmi, persze ez nem jelenti azt, hogy a pincér nem akar tudomást venni rólunk, csupán előbb ki kell vinnie az ételeket a szomszéd asztalhoz. A pincért ne hívjuk füttyel, pohárkocogtatással vagy ujjpattintással. A Hé, pincér! Megszólítás sem ildomos. Egy étteremben a pincért csak uramnak, főúrnak (Herr Ober) szólíthatjuk, a pincérnőket meg kisasszonynak (Fräulein) vagy asszonyomnak. Igaz, hogy a kisasszony megszólítás a legtöbb nyelvből már kikopott, sokan nem is tudják, hogy mit is kezdjenek vele, és nevetségesnek tartják a használatát. Az étteremben viszont teljesen normális használni, és javallott is. Ha viszont nem akarjuk használni egyik kifejezést sem a fentiekből, akkor végso soron megteszi a „Legyen szíves!” szó. A felszolgáló személyzettel beszéljünk udvariasan, ne fölényeskedjünk, ne gorombáskodjunk senkivel, és főleg ne tegezzünk senkit, mert a pincérszakma épp olyan tiszteletreméltó foglalkozás, mint bármely más. Barátságos és udvarias beszédmodorunkért egy pincér sem fog megsértődni, sőt megkettőzik tiszteletüket és gyorsabban, pontosabban és szívesebben fognak kiszolgálni.

Luxuséttermekben a pincérek a vendégek kezébe adják az étlapot és rövid magyarázattal szolgálnak, hogy megkönnyítsék a választást. A férfi-nő páros esetén mindig a férfi feladata a pincérrel tárgyalni, a bort az itallapról kiválasztani, majd ha a nő is választott magának, következhet a rendelés leadása. Az étlap tanulmányozására átlag 5-10 perc időt szánnak a pincérek, mivel vannak olyan vendégek, akik a maguk csendességében szeretik alaposabban tanulmányozni az étlapot. A nyugati megnevezések, alapanyagok és szakkifejezések útvesztőjében néha elég nehéz eligazodni, főleg ha nem ismerjük az illeto ország konyháját. Ilyenkor nem szégyen megkérdezni a pincértől, hogy melyik kifejezés mit takar, milyen alapanyagokból készült az étel, de azt ne várjuk el, hogy a pincér részletes recepttel álljon elő. Rendeléskor érdemes letárgyalni az adagok nagyságát, ha az nincs feltüntetve az étlapon. Döntésképtelenség esetén egyszerűen kérjünk tanácsot a pincértol, hogy ő mit ajánl, és mivelhogy a legtöbb pincér kényesen büszke a szülőföldjére vagy az étterem jóhírére, egészen biztos, hogy minden igényt kielégítően lesz a segítségünkre.

Berecz Edgár (Székelyudvarhely), a blog vendégszerzője