A sikeres eredettörténetek többnyire egyszerűek, jól megjegyezhetőek, és nem, vagy alig igazak, mint amilyen a székelykáposzta/székelygulyás Petőfi Sándorhoz és Székely Józsefhez kötött, színes és általánosan elterjedt története. Igen ám, de ez a történet ezer sebből vérzik, s nem lehet igaz. Ezt azonban a történet kereksége miatt nem vesszük, vagy nem is akarjuk észrevenni. Nos, ilyen „mindegy mi az igazság, csak olvassák” sztorikat itt ne keressen, s ha ezt várta, más oldalakon kell kutakodnia. Biztos lehet benne, hogy a szerzők nem csekély része ki is elégíti ezt az igényét. A szép és kerek, csattanós sztorikat szeretjük, meséljük, még akkor is, ha nem igazak – ám a valóság ennél mindig jóval árnyaltabb…

Számomra a tanulság, hogy egyes dolgokat hangsúlyozni kell. Nem tudom, hogy a „sok szöveg”-et megunva eljutott-e az írás végére, ahol találkozhatott egy olyan címmel, hogy: „Az Újházi-tyúkhúsleves születése – 1889 és 1893 között”? (Majd az 1930′-as évek elején újjászületett, de nem akarom összezavarni, ráadásul ahhoz, hogy értse, miről is van szó, el kellene olvasni az írásom, ami ugyebár hosszú.)

Tehát: a leves a Wampetics Vendéglőben 1889 és 1993 között született. S, ahogy a „Heuréka” történet sem igaz, itt sem lett volna igaz, ha arról mesélek, hogy Újházi egy langymeleg nyári estén a homlokára csapott, s feltalálta a levesét. Mondom mindezt úgy, hogy tudom, Ön és sokan mások is jóval elégedettebbek lennének, ha 25 sorban, ilyet írnék. Csak éppen, így nem lenne igaz!

Ha receptet akar, éppenséggel csak a dolgok és az írás lényege felett siklott át. Nincs recept! Stílus van!